Demokrácia 2.0

A civilizáció sűrűjében elég könnyű kalamajkát okozni. Megy ez véletlenül is, aminek a kárát a kötelező egyéni felelősségbiztosítás terhére lehet szépen rendezni. Vagy lehet szándékosan, mint a címben említett két példa mutatja. Utóbbi esetben a kárt okozónak önmagának kell rendeznie a kárt. A kár pedig tetemes lehet.

Egyszerűbb esetben egy intézmény, egy irodaház kerül kiürítésre bizonyos időre, ami a dolgozókat hátráltatja, és a kár a munkáltatót éri. Húzósabb az, amikor a város közepén sikerül megbénítani a forgalmat, akár órákra. Ha egy belvárosi forgalmas útszakasz lebénul, az a fél város közlekedésére kihatással lehet. Hogyan lehet az ilyen helyzetet kártalanítani?

A problémát az okozza, hogy nagyon sok embert ér nagyon kis kár. A késés mértékét szokták beszorozni egy átlag óradíjjal, így szokás költségesíteni az utazási idő megváltozását. Nagyon nehéz megmondani, hogy az egyes emberek mennyivel kerültek hátrányba, hogy ki konkrétan hány perccel később ért el úticéljához a bombariadó/öngyilkosjelölt miatt, az összes késéstömeget viszont elég pontosan meg lehet becsülni.

Nyilvánvalóan felesleges hercehurca lenne valahogy visszajuttatni az akkor forgalomban lévőkhöz az őket ért kárt, az ügyintézés költsége nagyságrendekkel meghaladná a károkozást. Valami egyszerűbb kell.

Azt eszeltem ki, hogy osszuk szét a kárt a két nagy károsult csoport között: személyautósok és tömegközlekedés. Pontosan tudjuk, hogy a személyautósok mely kasszába fizetnek be azért, hogy azon az úton időben célhoz érjenek. Ez az útdíjkassza. Az őket illető kártalanítási részt borítsuk bele hát az útdíjkasszába. A tömegközlekedéssel utazókat illető kártalanítási részt pedig adjuk oda a tömegközlekedési vállalatnak. Legyen a kártalanítási összeg úgy megfelezve, amilyen arányú az érintett (földrajzi értelemben vett) területen az egyéni- és a tömegközlekedés aránya.

Mind az egyéni-, mind a tömegközlekedés esetén fizetünk azért, hogy közlekedhessünk. A díj mértéke egy szolgáltatási szint aktuális fajlagos értékéből számolódik. Tehát megvan adva, hogy az utak fenntartója milyen útminőséget kell, hogy tartson, illetve a tömegközlekedési vállalat szolgáltatási szintje is részletes szabályzatban van rögzítve. Erre kötelesek törekedni, és a törekvésük ellenértékét beszedni úgy, hogy az azt finanszírozó kassza értéke egy bizonyos határok közötti egyenleget mutasson.

Ha ezekbe a kasszákba bármilyen címszóval beteszünk egy plusz összeget, az azt fogja eredményezni, hogy előbb-utóbb valamelyik díjkalkulációnál kibukik a különbség. Lehet, hogy csak 1 forinttal, de olcsóbb lesz a buszjegy, vagy az egy napos útdíj (ha éppen lesz olyan). Hosszú távon az autósok/tömegközlekedők ha kicsit is, de egyértelműen és határozottan olcsóbban fognak tudni közlekedni. És ezzel kártalanítódtak. Nem feltétlenül pont ugyanazok, akik azon a napon a dugóban ülve káromkodtak, de ez legyen szerencse dolga.

Mivel szándékos károkozásról van szó, biztosító erre nem fizet. Az illető vagy élete végéig törleszt, vagy vállalkozik kényszermunkára, hogy hamarabb letudja. De kifizeti!

Nézzünk egy olyan témát, aminek a rendberakása egészen biztosan kiveri a biztosítékot elsőre. Talán másodikra is, de sokadikra már nem. Talán sikerül visszalapátolni a szart a lóba, és megértetni a társadalommal, hogy mekkora démonizálás folyt eddig.

Most az van, hogy a kormányzat szemforgató módon elutasítja a drogok minden változatát, miközben tudvalevőleg szépen el van terjedve sok fajtájuk. A szintén tudatmódosító alkohol és a szintén addiktív nikotin eközben busás bevételi forrás a kasszának. Alkoholba belehalhatnak emberek, az belefér, drogba nem, mert arról ec-pec-kimehecc alapon egyszer úgy döntöttünk, hogy az az ördögtől való.

Nézzük, hogyan lehet ezt rendesen csinálni.

Miért is nézi ellenszenvvel a társadalom az élvezeti cikkek fogyasztását? Mert káros hatásaik vannak. Hát akkor miért nem nézzük a káros hatások oldaláról a dolgot?

Aki eddig figyelt, kitalálhatja, minek alapján fogom megkülönböztetni a káros hatásokat:
- Visszafordítható káros hatások
- Visszafordíthatatlan káros hatások

Nyilván ha valaki belehal, az nem kérdés: a halál elfogadhatatlan. Ezért definiálni kell a kockázatnak azt a mértékét, ami már megengedhetetlen. Konyhasó-túladagolástól is meg lehet halni, és a hurkapálca is válhat halálos fegyverré. A kérdés az, hogy megfelelő ellenőrzéssel, adagolással korlátok között tartható-e a kockázat. Úgy hiszem, az esetek többségében igen. A könnyű drogok esetében ez egyszerűbb, a kemény anyagok között viszont lehet olyan, amelyik bármilyen szabályozás mellett is túl kockázatos marad, ezért fennakad a rostán. Az alacsony kockázatú drog megfelelő ellenőrzéssel működhet, a magas kockázatú viszont be lesz tiltva.

Képzeljük el ezt az egészet úgy, hogy van külön drogbolt, ahol megfelelő adagokban, használati utasítással lehet kapni az anyagokat. Csak nagykorút szolgálnak ki, és ha az illető láthatóan nem tiszta, akkor megtagadhatják tőle. Az árus az engedélyét kockáztatja, ha nem tartja be az előírásokat. Akár egyszerű tesztek végrehajtását is kérheti a vásárlótól, ha úgy látja, annak tudata nem tiszta.

Ha van olyan drog megfelelő számban, ami törvényes kockázat nélkül fogyasztható, úgy hiszem a betiltott drogokra senki nem lesz kíváncsi.

Könnyű drogokkal is lehet úgy függővé válni, hogy a fogyasztási kényszeren túlmenően káros hatásai lesznek az illetőre. Elveszti az állását, családját, egészsége károsodik stb. Ezek olyan hatások, amelyek kompenzálhatóak, a kompenzálás költsége pedig forintosítható, és a drogárusításra ráterhelhető. Lehet, hogy drága lesz ettől a drog, lehet, hogy nem annyira, de az biztos, hogy az illegális árusításnak így vége. A lényeg, hogy akármennyibe is kerül, az illető a vásárláskor kifizeti az összes várható kockázat költségét. A társadalomnak nem fog egy fillérjébe sem kerülni a gyógykezelése, és egészen biztosan nem lesz magára hagyva, ha problémája lesz belőle.

Tudom, hogy sokan csak azt fogják nézni, hogy drogot bárhol is árulni BŰN!!! BŰN!!!, én viszont ezektől az emberektől azt kérem, hogy fogalmazzák meg pontosan, hogy egy ilyen rendszerben mi az, ami szerintük rossz lesz.

Létezik valahol egy reklám etika, ami a résztvevők önkéntes szerveződésével akár elérhetné önállóan azt a célt, hogy ne jusson el hozzánk szellemileg leépítő tartalom. Sajnos a jelek szerint ez az önkéntes megoldás nem éri el célját.

Van aztán egy médiahatóság, amely árgus szemekkel figyel, és azonnal büntet, ha talál rá okot ürügyet. Nyilvánvaló, hogy az ő számukra ez csak ürügy, mert tevékenységük távolról sem közelíti a célt. Csak begyöpösödött szabályok mechanikus betartatásáról van szó, közben pedig a reklámozók úgy kerülik meg, ahogy akarják azokat.

A büntetgetés módszere eleve lehetetlenné teszi a cél elérését. Büntetni csak kőbe vésett szabályok alapján lehet, a reklámnak pedig a komplex jelentése fejti ki a hatását, nem egy-egy kiragadott aspektusa, amely belefogalmazható egy szabályba. Csak a komplex jelentést értelmes vizsgálni, és keresni benne a szándékokat. Például előszeretettel használnak dupla fenekű mondatokat a reklámozók. Például "ez az első ... (első tulajdonság) termék, amely ... (második tulajdonság)". A vessző utáni jelző kiegészítheti és értelmezheti is a főnevet. Megfelelő hangsúllyal elérhető, hogy a világon mindenki az egyik jelentésre gondoljon, miközben a bíróság előtt majd a másikkal fognak védekezni, és a szabállyal már nem lehet őket megfogni.

Mi lehet a megoldás?

A megoldás hasonló lehet, mint a cigarettásdobozon lévő felirat. Ha a reklám szükségessé teszi, el kell helyezni utána egy értelmező szpotot. A példánál maradva mondjuk "az előbbi reklám azt sugallja, hogy az illető termék ..., ez azonban nem igaz, mert csak ..." Ha ez az értelmező szpot tételesen helyes, a reklámozó hiába perel. Igazat mondtak róla, így járt. Azt pedig ugye már könnyen kitaláljátok, hogy az értelmező szpot teljes költségét ki fogja kifizetni :)

A butítást kompenzáló adó esetében az irányadó mérőszám a butítás összes mértéke. Vagy azzal ellensúlyozzuk, hogy helyreigazítjuk, vagy azzal, hogy ellehetetlenítjük. Dupla annyiért röhejessé válni? Nem fogja megérni nekik. A nagyok előbb ki fogják kérni a hatóság véleményét, és csak akkor teszik közzé a reklámjukat, ha az lemehet helyreigazító szpot nélkül. Vagyis nincs benne semmi sumákolás, semmi alantas szándék. A célt elértük.

És ismét nem költöttünk egy fillért sem az adófizetők pénzéből.

Szekularizált társadalomban élünk, mégis elő tud fordulni sajnos az, hogy bizonyos egyházak hatalmi törekvése utat kap. Ateista emberek adóforintjaiból támogat az állam egyházakat, nehezen megindokolható módon. Pedig a jó módszer itt is, és minden más területen is az, hogy mindenki csak ahhoz járuljon hozzá, amire szüksége van, amit igénybe is vesz.

A magukat történelmi egyházaknak tituláló keresztény egyházak kiharcoltak maguknak többletjogokat. Ez színtiszta hatalmi harc. Osztozkodnak a közös koncon, mindegyik többet szeretne belőle magának. A megoldást a Demokrácia 2.0 az alapoknál egyértelműsítette. Nincs erre beszedve adó, tehát nincs miből az egyházakat fizetni.

Az egyházaknak ettől még persze nem kell feltétlenül kétségbe esniük. Legalábbis nem mindnek. A kérdés az, hogy eddig becsaptak-e minket. Lódítottak-e a híveik "hű, de rettentően magas" számát illetően? Ha igen, akkor kínos lesz. Ugyanis a Demokrácia 2.0 rendszerében semmi más nem történik, mint hogy az állam nem szedi be azt a pénzt, amit továbbutalna az egyháznak, hanem otthagyja a híveknél, az ő döntésükre bízva, hogy támogassák azt. A hívő számára legfontosabb az egyháza, nem? Akkor ha otthagyták nála a plusz pénzt, azt oda is fogja adni az egyháza támogatására, nem? Ha igen, akkor az egyház igen jól is járhat, mert kiderülhet, hogy a hívei sokkal többet is rászánnak, mint amennyit most az államtól kap.

Ha viszont az derül ki, hogy a híveknek eszük ágában sincsen támogatni, vagy nem olyan mértékben, mint korábban, akkor talán jobban teszik, ha csöndben maradnak. Akkor ugyanis az van, hogy egész eddig becsaptak bennünket, és kicsaltak a közös kasszából olyan pénzeket, ami a hívek száma alapján nem járt volna nekik.

Mindez csak a hitélet finanszírozására vonatkozik. Az egyházak iskolákat, kórházakat is fenntartanak, amivel nincsen semmi probléma addig, amíg azok megfelelnek pontosan ugyanazoknak a normáknak, amelyeket a világi iskoláktól, kórházaktól elvárunk. Ha így tesznek, megkaphatják ugyanazt a normatív finanszírozást rá, semmivel sem többet.

Tüntetnek az egyetemisták, és jól teszik. Miért is nem jöhet létre ez a szituáció az én koncepcióm szerinti adórendszerben?

Ugyebár, ha emlékeztek, nálam az iskola elejétől végéig teliben fizetős. Akkor ezek szerint én egyetértek azzal, amit most a kormány csinál?

NEM.

A különbség a rendszerben lakozik.

A mostani rendszerben az állam kifacsarja az adófizetőket. Azok, akik felelősséggel vállalnak gyereket, tehát gondolnak a taníttatásukra is, dolgoznak. Tehát pénzt keresnek. Tehát adót fizetnek. Sok adót fizetnek. Ki vannak zsigerelve. Aztán amikor jön a (jogos) felháborodás, hogy hát ilyen körülmények között ugyan mégis hogyan lehetne gyereket vállalni, akkor odadobnak valami alamizsnát. Például ingyenes tandíjat, például családi pótlékot. Mindezt azért, mert előzőleg elszedtek mindent.

Ha az adófizetőket nem zsigereljük ki, akkor mindjárt megváltozik a kép. A Demokrácia 2.0 rendszerében becsléseim szerint egy átlag keresőkből álló szülő páros nagyságrendileg 200 ezerrel visz haza többet, mint a mostani rendszerben. Ha többet keresnek, még többel. Ebből kell gazdálkodni, és felelősen kitalálni, hogy hány gyereket tudnak vállalni. Lehet rá előre takarékoskodni is.

A D2.0 rendszerében az jár nagyon pórul, akinek csak azért lett gyereke, hogy pénzt kapjon utána. Ott nincs mese, büntetjük, mert azt érdemli.

Ha pedig a felelősen gondolkozó szülőknek mégsem futja mindenre, akkor ne tessék elfeledkezni a tandíj előleg lehetőségéről, ami csak tanulmányi eredményhez van kötve, keretszám nélkül, és ugyan vissza kell fizetni, de alanyi jogon kapott apanázsból lehet ezt megtenni, tehát garantált a forrása.

A Demokrácia 2.0 rendszerében mindenki tanulhat, aki képes rá.

Az egyik legkézenfekvőbb ellenvetés az egész tervezettel szemben az, hogy ezt az emberek nem fogják betartani. A válasz az, hogy teljesen mindegy, mennyire akarják betartani. Elmagyarázom.

Vannak a helyrehozhatatlan károk, amik a mostani rendszerben is azok, és most is üldözzük az elkövetőiket. Ezen sokat nem lehet változtatni. Lehet viszont az adófizetési hajlandóságon. Nevezetesen egy egészen más összefüggésbe lehet helyezni az adóelkerülési próbálkozásokat.

Tessék észrevenni, hogy a "mindenki fizessen ki minden őt érintő költséget" elve szisztematikusan végigvezetve nem nagyon hagy nyitott kérdést. Van egy statisztikai becslés a fekete gazdaság részarányáról, és ehhez kapcsolódóan a szabályszegők számáról, és a szabályszegések értékéről. Arról is van statisztika, hogy hányat sikerül ezekből lefülelni, milyen értékben. A rábizonyított károkozást fel kell szorozni olyan arányban, ahogyan a felderített aránylik a becsült teljeshez, és akkor a lefülelt elkövetőkkel kifizettethetjük a becsült teljes kárt. A felderítés költségét is rájuk lehet osztani, a károkozásuk arányában.

Ha a károsult magánszemély volt, vagy cég (például rajta csattan a termékdíjjal való trükközés), akkor elég a kárt bizonyítani, és az erre a kártípusra szakosodott adókassza már meg is téríti. Majd a kártérítő adókassza be fogja szedni az elkövetőktől folyamatában. Ha a károsult egy másik adókassza (be nem fizetett adó például), akkor a kártérítő adókassza folyamatában utalja át neki a becsült kieső bevételt. Sem a károsultak, sem az adókassza nem szenvednek kiesést a rendszer jóvoltából.

A kártérítő típusú adókasszák törvényében célzott felderítési arány van kitűzve. Elsőre furcsának hangozhat, de az is baj, ha túl alacsony a felderítési arány, és az is, ha túl magas. Gondoljatok bele: nem az a cél, hogy minden elkövető el legyen csípve, hanem az, hogy minden kár meg legyen térítve. Az a cél már teljesült, és a felderítési költségek egekbe emelése csak azért, hogy azt a még felderítetlen pici százalékot is sikerüljön felgöngyölíteni, értelmetlen pazarlás. Nem az a megoldás, ha száz rendőr kerget egyetlen szabályszegőt.

Nem szabad abban bízni, hogy mindent megtervezünk, és sikeresen végrehajtunk. Lesznek malőrök, félrenyúlások. Lesznek előre kalkulálható, de kifelejtett kockázatok, és abszolút beláthatatlan kockázatok is. Ha ilyenek miatt kipukkan egy-egy adókassza, muszáj valahova fordulni. Központi költségvetés nincsen, az a fránya átcsoportosítás a múlté. Kell tehát egy biztonsági tartalék. Meg egyébként is, kell egy tartalék.

A tartalék finanszírozására legjobb a központi adók egyike. Viszonylag nagy tételt fog képezni, lehet tehát nyugodtan külön megnevezve, mint a központi adók egyike. "Tartalékképzési adó: ...%" A tartalékkassza feladatai:
- Ha a parlament dönt egy új adókassza felállításáról, annak induló egyenlegét a tartalékkassza hitelezi meg. Később, folyamatában az adókassza majd visszatörlesztgeti a tartalékkasszába, amit kapott, de az lassan fog történni.
- Ha a parlament dönt egy adókassza felszámolásáról, annak maradék egyenlege a tartalékkasszába ömlesztődik be.
- Ha a világgazdaság tragikus hirtelenséggel befolyásol, vagyis gyorsabban, mint amire az egyes adókasszák önállóan reagálni tudnak, szükség lehet a tartalékkasszából való átmeneti hitelezésre.
- A természeti katasztrófák többségét lehet valószínűsíteni, és előre kalkulálni rájuk. De mégis, a természet űzött már csúfot belőlünk, és mindig tud jönni olyan, amire nem számítottunk. A nem kalkulált kockázat bekövetkezésekor is a tartalékkassza lesz a menedék.

Természetesen mind a világgazdaság, mind a természet ereje sokkal nagyobb annál, mint amire egy tartalékkasszával felkészülni lehetne, de a hatások puhításához, a károk enyhítéséhez jól jöhet. Enyhébb esetekben akár tökéletes megoldást is nyújthat ez a tartalék.

Az adókassza a természetéből fakadóan sohasem elég nagy, a törvény ezért nem megfelelő értéket, hanem megfelelő növekedési ütemet ír elő. Ha a növekedési üteme aláesik a kívánt értéknek, a tartalékképzési adó növelendő, ha meghaladja az előírt sávot, akkor pedig csökkentendő.

Már többször említettem, hogy az egyes adókasszák önállóan szabják meg az adó mértékét, abba a központi hatalomnak beleszólása nincs. Oké, de miért nem lesz olyan, hogy egyik napról a másikra tízszeresére emeli az adót valamelyik, mert épp olyan kedve van? Megteheti, nem?

Nem teheti meg. Köti a törvény.

Az adott adófajtát létrehozó törvény nem ír elő konkrét adómértéket, mert nem írhat ilyet elő, tiltja az alkotmány. Célokat és finanszírozási módozatokat írhat elő. A cél soha nem lehet pénzügyi, hanem mindig "műszaki". Mondjuk az úthálózat karbantartásánál meghatározhatja, hogy ennyi és ennyi kátyú lehet maximum. Vagy ennél szofisztikáltabban, valahogy jellemezve az út állapotát egy mérőszámmal, és a mérőszám alapján megadva, hogy milyen szintet kell minden útnak elérnie, és az átlagnak mennyinek kell legalább lennie. Ezt kell végrehajtania az útkarbantartást végző adókasszának.

Ugyanennek az adókasszának az utak kapacitását is elő lehet írni, ami sokkal nehezebb feladat, lévén hogy a forgalom változik. Mondjuk duguláshoz, illetve egyéb, a túlzott forgalom miatt fellépő jelenségekhez lehet kötni az úthálózat fejlesztési rátáját. Ezt is lehet mérőszámmal jellemezni.

Amikor így meg vannak határozva a célok, becslések segítségével meg kell határozni az induló adó mértékét. Jelen példában ez az útdíjat jelenti. Elindul az útfenntartó adókassza egy kiszámolt útdíjjal, és elkezd belőle utat karbantartani, korszerűsíteni. Megadott időszakonként az aktuális állapot mérőszámát újból meghatározzák. Mondjuk legyen az elérendő mérőszám 120, és legyen az induló állapot 70. A törvény arról is rendelkezik, hogy mondjuk (példa!) évente 5 egységnyivel kívánatos közelíteni az elvárt értékhez. Ha egy év múlva 75-nél kevesebb lesz a mérőszám, adót kell emelni, ha 75-nél több, akkor adót (vagyis útdíjat) lehet csökkenteni. Azt a tempót kell megcélozni, amellyel (120-70)/5=10 év alatt lehet elérni a 120-as állapotot.

A növelés, csökkentés mértékét is szabályozza a törvény. Minél nagyobb az eltérés a kívánatostól, annál nagyobb mértékben lehet változtatni az adót, de a változtatás mértéke maximálva van, mondjuk évi 10%-ban.

Összegezve: az adókassza irányítói nem tehetik meg, hogy kizsigerelik a felügyeletük alatt álló szakterületet. Ha a törvény azt írja elő, hogy adót kell csökkenteni az adott szituációban, akkor nekik kutya kötelességük adót csökkenteni.

Természetesen egy adókassza kezelése nem merül ki az adótörvény ilyen szolgai alkalmazásában. A példánál maradva: műszaki megoldások végtelenjéből lehet kiválasztani azokat, melyekkel a törvényben meghatározott cél teljesíthető. Elsősorban ez a dolguk.