A termékdíj a nyers mennyiségekkel számol. Ennyi és ennyi széndioxidot tetszettek kibocsátani, akkor ennyivel tessék járulni a kasszához. Ez viszont nem igaz az ország bármely pontjára.
Szükséges, hogy definiáljuk a különböző védett területek, védett objektumok kiemelt védettségét. Hogy példát is mondjak: szalmatüzelésű erőmű kontra Tokaj hegyalja. A szalmatüzelés nagyszerű módszer, mert ha a megtermelt tüzelőanyagot is hozzászámítjuk a körhöz, a kalászost learató gazda pont annyi elnyelt széndioxid után kap termékdíj visszatérítést, amennyi kibocsátott széndioxid után az erőmű fizet, tehát ez a kör nullás. (Ami ugyebár nagyon nem mondható el a fosszilis tüzelőanyagú erőművekről.) Oké, szép-szép a szalmaerőmű, de ne ott legyen. Hogyan tudjuk definiálni ezt a "ne ott"-at?
Ehhez sajnos (nem szeretjük a sok adót) szükség van egy újabb adóra, ami pedig a közelségi adó. Ha mondjuk károsanyag-kibocsátó helyről beszélünk, fel kell vinni a térképre az összes olyan objektumot, amelyet védeni akarunk tőle. Meg kell határozni, hogy mennyire káros rá, ennek adni kell egy számértéket. A közelségi adó összege úgy fog kijönni, hogy a kibocsátott mennyiséget megszorozzuk a károsság mértékével, majd elosztjuk az objektumtól való távolsággal. Tehát fordítottan arányos lesz a távolsággal a fizetendő adó. Olyan lesz a díjfizetési zónákat jelölő térkép, mintha magassági szintvonalakból állna. A védendő objektum tüskeként emelkedik ki (ha védendő terület, akkor persze fennsík). Tőle távolodva egyre lankásabb, végül már szinte mindegy, milyen messze van, nincs érdemi különbség. Ha levegőben kibocsátott szennyezésről beszélünk, akkor az uralkodó széllel ellenkező irányba el kell húzni a zónákat a szél erősségének megfelelő mértékben. Ha vízszennyezésről van szó, akkor a vízáramlások mentén kell felrajzolni a távolságokat. Elsőre talán macerásnak tűnik, de egyszer kell csak egy ilyen induló térképet elkészíteni, és utána a védendő objektumok változásait kell csak rávezetni, hogy megkapjuk az adófizetés mértékét.
Hogy visszakanyarodjunk a példához: meg kell nézni, hogy a szalmaerőmű milyen messze van Tokajtól, és a szél merre fúj. Ezek (no meg a kibocsátott mennyiségek) arányában kell rá kivetni a megfelelő mértékű adót. Az adót természetesen a tokaji károsultak kapják. Akkor van rendben a szabályozás, ha a károsultak elégedettek. Igen, kicsit füstösebb a levegő, de bőven tudták kompenzálni a káros hatásokat olyan beruházásokkal, amiket a közelségi alapú adó tett lehetővé.
Persze a rendszer kívánatos végeredménye nem ez. A fontosabb cél elérni, hogy a károsanyag-kibocsátónak ne érje meg védendő objektum közelében üzemelni. Amikor kiválasztják a telephelyüket, előbb tanulmányozzák át tüzetesen a környezetvédelmi térképeket. Ha a rendszer jól üzemel, akkor ennyi elég is: nem fogja a környezetvédelmi hatóság soha azt mondani, hogy oda nem települhet. Legfeljebb megvonja a vállát: ha olyan hülye, hogy amellett a horror adószint mellett is megéri neki...
Hozzászólások