Demokrácia 2.0

A társadalmat átszövi a biztosítások rendszere. Fogyatékosság keletkezhet öröklődés, betegség vagy baleset által. A baleseti fogyatékosság költségeit a balesetbiztosítás, a többit az egészségbiztosítás hivatott fedezni.

Az ellátásra szorulók esetében a megoldás kerek: aki nem képes önállóan létezni, annak a felügyeletét, gondozását kell, hogy fedezze a biztosítás. A cirkalmasabb az önállóan mozogni képes mozgáskorlátozottak ügye. Ők képesek és akarnak is önállóan létezni, de ennek technikai feltételei vannak. Ezek a feltételek viszont nem mind egyéniek.

Addig tiszta, hogy a kerekesszék és a lakás akadálymentesítése az egyéni biztosítás által finanszírozandó. De mi a helyzet a középületek akadálymentesítésével, az alacsony padlós járművekkel, meg a többivel?

Olyan megoldásra van szükség, ahol valami módon mérhető, hogy hol, merre, milyen mértékben van igény az akadálymentességre. Értelemszerűen a földgolyót nem lehet körben eldózerolni, tehát valahol húzni kell egy határt, és mivel az akadálymentesítés tud irgalmatlanul drága is lenni, hát bizony szembe kell nézni azzal, hogy a jelenlegi helyzet nem fog ugrásszerűen javulni, hiába költenek rá sokat.

Legjobb lenne itt is tiszta vizet önteni a pohárba: legyen minden mozgáskorlátozottnak egy adott költségkerete, aminek a sorsáról ő maga dönt. Ez akár elegendő lehet ahhoz, hogy a társasházat, amelynek emeletén él, akadálymentesíttesse egymaga, de egy alacsony padlós villamost nem fog tudni belőle kifizetni. Viszont ha vannak százan, akik azon a vonalon járnának kerekesszékkel, akkor máris ott a lehetőség, hogy a költségkeretükből összedobják az átépítés és a járműcsere plusz költségét.

Ha a mozgáskorlátozott önállóan dönt, az azért is nagyszerű, mert ha összekapcsoljuk a lakóhely szabad megválasztásával, akkor mindjárt kiderül, hogy hányan lesznek, akik inkább ragaszkodnak eredeti lakókörnyezetükhöz, még ha nem is tudnak önállóan kimozdulni a házból, és hányan lesznek, akik olyan környékre vándorolnak, ahol relatíve több sorstárs él, akikkel összefogva megvalósíthatnak nagyobb volumenű akadálymentesítést.

A megoldásra tessék nagyon odafigyelni, mert tökéletesen szimbolizálja a Demokrácia 2.0 és a jelenlegi rendszer közötti gondolkodásbeli különbséget. A jelenlegi rendszer fennen hangoztatja a jogokat, aztán jól el is sumákolja. A Demokrácia 2.0 rendszerében nem a jog van definiálva, hanem az anyagi eszköz van odaadva. Éljen vele. Azt gondolom, így sokkal biztosabb, hogy olyan megoldás fog születni, ami az érintettek számára a legjobb, hiszen ők maguk választották.

A módszer értelemszerűen alkalmazható a látás- és a hallássérültekre is, illetve mindenkire, akinek az egyéni igényei közösségi megoldásokkal szolgálhatók ki.

(Huh. Ez a bejegyzés két hónapja van előkészületben. Most sikerült megszülöm a megoldást.)

Régen írtam a gépházból. Egyszer ígértem nektek egy rendes, összefésült pdf-et, tartalomjegyzékkel, tematikusan rendezve meg minden. Nos, lesz ilyen, de ahogy alakul egyre újabb fordulatokkal a koncepció, úgy halasztódik. Ígérem, ha már csak kommentálásból fog állni a blog, mert minden más ki van tárgyalva, akkor mindenképpen rátérek. De még mindig 40 elméleti bejegyzés van előkészítés alatt, és közben nekiálltam alkotmányt írni. Nem röhög, majd meglátjuk, sikerül-e valami illőt, használhatót faragni.

A rendszer elemeinek taglalásakor érzésem szerint méltánytalanul háttérbe szorult egy nagyon komoly aspektus. Egy olyan vonzata, mely önmagában is fenekestől át tudja rendezni a viszonyokat. Ez pedig az egyén ellenőrzése a hatalom felett.

Addig ugye tiszta, hogy minden adókassza külön elszámol, nem költhet másra, nem vonható össze, nem csoportosítható át, nem nevezhető át, nem szedhető szét, szóval nem piszkálható. De hogyan néz ki ez a gyakorlatban, az egyén szemszögéből? Nézzünk példákat.

Központi adók. A munkáltató minden pénzkivétkor kap értesítést a rendszertől, a választott (elektronikus) módon. Pénz megjött, ennyi ide, ennyi oda, ennyi amoda, köszönjük. Túl nagy jelentősége nincsen, mert hiszen úgyis tudja. Viszont a dolgozó nem feltétlenül tudja, és ő is kap(hat) ilyen értesítést. Érkezett ennyi és ennyi pénz az x cégtől, ennyi ment ide, ennyi ment oda, maradt ennyi, tessék. Ugyanez a dolgozó (vagy tulajdonos, lényegtelen) percre készen lekövetheti, hogy mikor mennyi lett a számára érkező pénzekből levonva. Mennyit kapott a honvédelem, mennyit a belügy, mennyit az apparátus, mennyi ment az árváknak és a többi. Lehet nézegetni. "Mennyi?? Mi a fene kerül azon a honvédelmen annyiba???" Aztán ha felháborító, akkor az a dolga a polgárnak, hogy háborodjon fel. Hogy utána mi a teendő, azt úgyis ki fogja találni magától. A politikusok jobban teszik, ha úgy intézik, hogy a polgárok NE háborodjanak fel.

Szociális kompenzációs adó. Ez a legsimább történet. Valaki vagy képes ezt az egyszerű mechanizmust megérteni, és akkor elfogadja, vagy már a léte is irritálni fogja. Akkor működik a rendszer, ha mindig van valaki a közelben, aki lehülyézze a hőbörgőt. Vagyis ha általában elég okosak az emberek hozzá. De persze ez ellen is lehet érdemben tiltakozni, akár azért, mert túl nagy sarcot jelent a jövedelmeken, akár azért, mert nem elég az életben maradáshoz a kiszámolt minimum. A legnagyobb adókassza kezelői jól teszik, ha rajta tartják az ujjukat az érzékelőn. Mert az adófizetők erről is percre készen tudnak tájékozódni, és láthatják, mennyi lett levonva.

Oktatás, egészségügy. Piaci alapon tudnak a polgárok válogatni, ezen kívül sokat nem tehetnek. Viszont ha ez működik, és a piac tényleg nyitva van, az bizony oda vezet, hogy a túl vastagon számláló kórházak, iskolák "bizniszébe" bele fognak nyúlni befektetők. Igen, befektetők, mert egy intézmény működtetése nem csak szakmai, de pénzügyi kérdés is. Ha egy professzor előáll azzal a javaslattal, hogy lehet olcsóbban működtetni nyereségesen, fog majd teremni erre a célra tőke is.

Útdíj. A közút verseng a vasúttal, a repülővel, és ugyanazon az úton is robog többféle jármű, amelyeket eltérően érint az útdíj mértéke. Ha eltorzul a rendszer, beindul a kiegyenlítődés az egyéb közlekedési formák javára. Csak rövid távon lehet kiszipolyozni az autósokat, hosszú távon maga ellen cselekszik, aki így tesz.

Termékdíj. "Mi kerül ezen a fotelon ennyibe??" Ha még emlékszik rá valaki. Ne tessék elfeledni, hogy a blokkon nem Áfa szerepel (mert az nincs), hanem termékdíj. Ami nem százalék, hanem összegszerű. Például 100 forint a ceruzahegyező, és 1300 forint a termékdíj, mert különösen szennyező anyagból készült. Túl drága? Akkor vegyen helyette valami mást! Mindig van más. Olyan nincs, hogy az összes termékdíj túl magasra lett megállapítva. Az egyedüli ok, ami miatt a kelleténél magasabb lehet a termékdíj, az a "szeressük a sok pénzt" effektus. El nem adott termékből tud befolyni a legkevesebb adó, ezért az adókassza kezelőjének nem érdeke a túl magas adómérték, tehát ez az eset nem túl valószínű.

A rendszer tehát minden vonalon felkínál döntéseket az állampolgároknak, akik így elég gyorsan bele tudják vinni a kanyarba a rosszul kitalált új adónemet. Jól teszi hát az apparátus, ha a kényes kérdésekkel kapcsolatban előbb megmonitorozza a véleményeket. Ami nem kerül szinte semmibe, ha az államigazgatási portálon belépve adják le a voksukat.

Bajnai próbál versenyezni a sok populistával, hát persze hogy ő is adócsökkentésekről meg többlet juttatásokról beszél többnyire. De nem mindig. Az index szerint ezt mondta:

"A törekvő polgár azonban nem elsősorban a nagyvállalkozót jelenti, nekik az is elég, ha őket az állam nem adóztatja túl, ha velük szemben liberális. A középosztályt védeni kell a lecsúszástól, akkor jó, ha az állam velük szemben konzervatív. A lecsúszott rétegekkel szemben pedig szociáldemokratának kell lenni, esélyt és lehetőséget kell nekik biztosítani, hogy felkapaszkodjanak."

Tehát szerinte kell egy olyan rendszer, ami a középréteg felé húzza össze a dolgokat, ha jól értem. Aki szegény, azt fölfele, aki gazdag, azt lefele, de nem nagyon, csak annyira, amennyire a szegényt fölfelé húztuk. Jó, és mit csinál az apanázs-rendszer, na mit?

Számomra érthetetlen, hogy a mai törvénykönyv mennyire pontosan igyekszik definiálni a család fogalmát. Hát nem tökmindegy? Sajnos most még nem az, két okból sem.

A család ma anyagi kérdés. Fontos, hogy kik minősülnek családnak, mert az elfuserált adórendszerben ilyen körülmények mentén lehet előnyöket szerezni. Házasodjatok hát össze, cserébe majd kaptok adókedvezményt. Holtodiglan, holtomiglan. Szép, nem? Szerintem ez a család megcsúfolása. A Demokrácia 2.0 rendszerében ilyen nincs, mert nincsenek kedvezmények. Tökmindegy, hogy ki élettárs, feleség, férj, hálótárs, vagy ahogy még nevezni akarja a partnerét. Adókedvezmény nincs, előny nincs, nevezze magát családnak, aki úgy akarja.

A család továbbá vallási-ideológiai kérdés is. Bizonyos vallások rossz szemmel néznek azokra, akik megszentelt kötelék nélkül nevelnek gyereket, sőt, akár azokra is, akik nemi életet kívánnak élni eskü nélkül. A vallás viszont magánügy. Nem kényszeríthető rá senkire a többség vallása, és épp ennyire előnytelen, ha bármelyik politikai erő a többség vallását meglovagolva próbál ideológiát faragni magának. Az állami politikában nincsen helye az ideológiának. A Demokrácia 2.0 rendszerében deklarálva van, hogy mindenki személyes meggyőződése alapján élheti az életét.

Ergó, a Demokrácia 2.0 törvénykönyvében csak annyi helye van a család definíciójának, ami megengedi, hogy emberek szabadon nevezhessék magukat családnak, ha úgy látják jónak. Mindenféle, az adózást vagy a közéletet érintő bárminemű következmény nélkül.

Nincsenek hiú reményeim: aki itt olvasgat, az nem 8 általánosból bukott ki, és amit tanult, jellemzően ingyen tanulta. Hőköl is ezerrel, amikor azt írom, hogy az utolsó petákot ki kellene fizetni az oktatásért.

Azt a részét már kiveséztem, hogy az a szülő, aki felelősséggel próbálja taníttatni gyermekét a mai világban, mennyit kell, hogy keressen, és hogy ez a szülő a Demokrácia 2.0 rendszerében mennyivel többet visz haza ugyanabból a keresetből. (Magyarul futja rá.) Arról is szót ejtettem, hogy mit érdemel az a szülő, aki felelőtlenül vállal gyermeket. Most mást szeretnék taglalni.

Tegye fel a kezét, akitől megkérdezték pici korában, hogy mi szeretne lenni, és azután pont az lett. Mivel kevés űrhajós és tűzoltó van közöttünk, úgy sejtem, nem sok kéz lendül most a magasba. Vajon miért? Részben talán azért, mert közben benőtt a feje lágya, vagy részben azért - és itt kanyarodunk rá a bejegyzés témájára - mert nem oda vették fel.

Vagyis oda nem vették fel. Hoppá.

Tehát, van egy ifjú ember, aki szeretne valamit kezdeni magával az életben, és nekifut. Elgáncsolják, azonnal irányt változtat, és megy másfelé. És aztán azt fogja művelni egész életében, mert csak ahhoz fog érteni.

Jó ez így?

Meggyőződésem, hogy ez így rémségesen rossz. Hogy embereket az motiváljon, hogy az ingyen képzésen hol van hely, az rettenetes. Annak alapján alakuljanak ki hallgatói létszámok, hogy egy dilettáns minisztériumi csókosnak mi jutott eszébe? Mert ne legyenek hiú reményeink, most ez dönt. Igyekszünk örülni az ingyér' oktatásnak, pedig ha választhatnánk, akkor nem azt választanánk.

Képzeljük el ezt a Demokrácia 2.0 rendszerében.

Az általános iskolák versengenek a nebulókért: "Ennyi és ennyi százalékot vettek fel ebbe és ebbe a gimnáziumba". A középiskolák versengenek a továbbtanulókért: "Ennyi és ennyi százalékot vettek fel tőlünk egyetemre". Az egyetemek is versengenek: "Ennyi és ennyi százalék kapott állást a diploma évében". Mennyivel másabb az a kérdés, hogy "melyik iskola mennyire éri meg a tandíjat", mint az, hogy "hova vesznek fel ingyen".

Aki fizetett az oktatásért, elvárja a színvonalat. Rákényszeríti az iskolát, hogy az elszámoljon a pénzzel. "Igen, mi erre és erre is költünk, mert úgy gondoljuk, hogy a diákok szellemi fejlődését szolgálja. Igen, mi egy kicsit drágábbak vagyunk, de tessék megnézni a továbbtanulási mutatóinkat." Vagy akár "Mi vagyunk a legolcsóbbak a régióban, de tessék nézni, nálunk is van, aki továbbtanult!". És mindenki belőheti magát, mint ahogy a közértben is szépen el tudjuk dönteni, hogy a 300 forintos vagy a 8 ezer forintos bor kell, vagy a kettő között valami.

Ilyen módon sokkal jobb esély van rá, hogy az oktatásra költött súlyos pénzek nem csak arra mennek el, hogy eltartsuk a fiatalokat még pár évig, hogy addig se kelljen nekik munkába állni. Hanem olyan, értelmes képzésre, amelyet valóban ő választott, és amely segíteni fogja abban, hogy azt az értelmes életet élje, melyet eltervezett, és amelyet megérdemel. És akkor nem lesz több olyan tanár, aki csak azért tanít, mert kutatónak buta volt. Nem lesz több olyan ügyfélszolgálatos, aki utálja az embereket.

Az emberek elkezdhetik szeretni majd a munkájukat. Mindezt azért, mert fizettek érte. Bizony.

Mások is gondolkodnak, mint már említettem. Ismét egy link barátomtól, köszönet érte. Tanulságos, még ha abszolút nem értek is vele egyet. (48 perces angol nyelvű videóra készüljetek.)

A Venus Project alkotói felsorolják nagyjából ugyanazokat a problémákat, amikből én is kiindultam. De sajnos mintha megragadnának a problémák felismerésénél: egyetlen valódi, működő megoldást sem látok. Annál inkább a technológia bűvöletében született utópisztikus kreálmányokat, melyek már a rajzon is tagadják a bolygó erőforrásaival való okos gazdálkodást (ami pedig a vezérfonal lenne). Olyan az egész, mint egy nagy össznépi humbug: összeollózza a legtöbbet emlegetett problémákat és a legdivatosabb utópiákat, és ezt együtt "projekt"-ként emlegeti. Elhűlve szemlélem, hogy erre valakiknek van pénzük.

Azzal még nem is lenne különösebb probléma, hogy a rajzok utópisztikusak. Az majd a gyakorlatban másképp lesz úgyis, és a marketingre is gondolni kell. De sajnos az öreg ezt komolyan gondolja, és magyarázgatja, hogy milyen jó az uniformizált város. Jézus ereje, Madáchot nem olvasott ezek szerint. Az emberekre kényszerített uniformizált vidámságnál rettenetesebbet nehéz elképzelni.

De oké, tegyük túl magunkat ezen, és tételezzük fel, hogy abban a koncepcióban is létezhetnek emberi városok. De ki fogja működtetni őket? Az, hogy a gépek majd úgyis felváltják az embereket, már túl régi riogatás ahhoz, hogy rájöhettek volna: talán nem biztos, hogy ezzel kéne kalkulálni. Mindig annak a szolgáltatásnak lesz értéke, amit ember végez, és mindig pénzt akarnak majd kérni a szolgáltatásért, ezért mindig olyan szolgáltatásokra fognak gyúrni, amit ember végez. Mert a pénzt nem olyan egyszerű kivonni a forgalomból, ahogy ők azt képzelik.

Az ember mindig felfelé törekszik. Kinézi az aktuális példaképeit, és próbálja őket túlszárnyalni. Ha másért nem, hát az öregedés miatt előbb-utóbb sikerülni fog valami. Közben pedig váltják a stafétát, és ez nem megy mindig zökkenőmentesen. A kapitalizmus nagy-nagy erénye, hogy a stafétaváltás egy egyszerű bevásárlással megoldható. A bukott ellenfél szépen eltűnik a pénzügyi süllyesztőben, de más baja nem esik. Majd tudomásul veszi, hogy innentől nem ő uralja a piacot, vagy annak azt a pici szeletét, ami eddig az övé volt, és ennyi. Vannak más modellek, melyek a hatalmi átrendeződésre más módszereket alkalmaznak. Az egyéb módszerek közös vonása, hogy meghal valaki. Jó módszer esetén páran, rossz módszer esetén pár millióan.

Mielőtt előjönnétek a világháborúkkal, sietek tisztázni. Azokat a háborúkat nem a kapitalizmus rendes működése szülte, hanem a kapitalizmus korlátozása. Akkor is bele akartak avatkozni az egészséges működésbe, és nem megadni a gazdasági erőhöz tartozó hatalmat, pont úgy, ahogyan most is akadályozzák a rátermettek érvényesülését. Igen, minél tovább van béke a jelenlegi rendszerben, annál inkább ketyeg az idő a következő háború felé.

A Venus Project alkotói viszont semmilyen módszert nem alkalmaznak a felfelé törekvés adta motiváció levezetésére. Pedig az mindig megkeresi az útját. Ha kell, összetöri hozzá a fennálló rendet.

Végül is nem rosszak azok a rajzok. Jól fognak jönni azok a modellek majd egyszer egy James Bond filmhez. A végén látványosan tudnak majd felrobbanni.

Miközben taglalom a részleteket, néha elfeledkezem a lényegről. Hogy tulajdonképpen, hogy valójában mit kéne megváltoztatni. Szerencsére néha emlékeztetnek rá.

A mozgólépcsőn jöttük felfele, és Kedvesem szólt, hogy nézd, milyen hideg arcok jönnek szembe. Igen, nekem ez így természetes. Zárkózott, az érzéseiket, emberi valójukat rejtő emberek. Nagyvárosban vagyunk, ez így normális, nem?

Várjunk csak, ez miért lenne normális bárhol is a világban? Miért kellene bárkinek is rejtőzködnie egy normális világban? Szerintem nem kéne. De miért is kell most? Mi történik, ha valaki megnyílik kint az utcán?

Először is le akarják majd lejmolni. Utána megpróbálják kirabolni, esetleg eladni neki valamit. Ha csinos, akkor meg is erőszakolják. Lehet, hogy adott esetben ezek mind nem következnének be, de nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy az emberek ezektől tartanak. Olyan világot építettünk, ahol az embereknek az az alapélménye, hogy őket be akarják csapni, ki akarják rabolni, meg akarják erőszakolni. Hát hova jutottunk??

Minden hétköznapi nyűgünk: hogy nem jön a busz, hogy packázik velünk a főnök, hogy zaj van, hogy kosz van, hogy nincs pénz, csak apróság az alapélményhez képest: hogy tartani kell a többi embertől. Ez az, amitől rossz ez a társadalom, és nem a kosztól, zajtól, pénzhiánytól.

Az embereket most folyamatosan becsapják. Hazudik a politikus, hazudik a reklám és hazudik a főnök. Csoda, hogy ezek után még a párkapcsolatban is hazudnak egymásnak? Mert miről is szól egy "modern" párkeresés? Megpróbálják magukat kívánatosnak tettetni. Ahelyett, hogy olyanok lennének, amilyenek. Még a kapcsolatuk is hazugságra épül.

Nézzük, min tud változtatni a Demokrácia 2.0 rendszere.

Mindig a fejétől büdösödik a hal. A politikusok viselkedésén annyit lehet változtatni, hogy kisebb a hatósugaruk. Ha szét vannak szedve az adók, és feketén-fehéren ott van, hogy mire mennyit, akkor nehezebb sumákolni. Kevésbé van értelme süketelni az igazság helyett. Tehát eljöhet az igazmondó politikusok kora.

Ha a cég akarja becsapni a dolgozóját, akkor az egy másodperc alatt otthagyja, mert az apanázs miatt már nem retteg tőle. Ha a reklám becsapós, azt a helyreigazítás majd intézi. Ha netán valakit kirabolnak, becsapnak, akkor fizet az automatikus kártérítés.

Egyedül az erőszaktevők, gyilkosok dolgán nincs mit javítani, de azok a Demokrácia 2.0 rendszerében igen könnyen egy zárt telepen találhatják magukat, ahonnan nincs visszaút.

Az embereknek pedig nem lesz mitől félniük. És akkor elkezdhetünk egy jobb világban, értelmesen élni.

Már a kifejezéstől is kiveri a víz a mostani illetékeseket. Úristen, nem lesz annyi ember, akinek az adójából tömögetni lehessen a lukakat, és ki fog derülni, hogy mindent elloptak. És ez baj lesz. Először nekik lesz baj, akik mindent elloptak, mert össze fog omlani minden, és akkor muszáj lesz eltűnniük, és akkor vége lesz a lopkodásnak. De sajnos utána pedig nekünk lesz (még nagyobb) baj, mert tényleg össze fog omlani minden, és annak az árát ismét mi fogjuk megfizetni, és nem ők, akik mindent elloptak. Szóval most ez a rendszer van.

A rossz hír az, hogy az évtizedek alatt ellopott pénzt mindenképpen vissza kell termelni, mert annak ott lenne a helye egy normálisan működő gazdaságban. Ez a mostani rendszer rettentő öröksége, amivel bármilyen új berendezkedésnek szembe kell néznie. De még mindig jobb ezt tervezetten intézni, mint várni a katasztrófát, és akkor kapkodni, amikor már minden leállt.

Valójában teljesen érdektelen az, hogy egy társadalomban hányan hányévesek. Tökmindegy. Az apanázs-rendszer erre ásít egyet, és lazán beszabályozza magát hozzá. Nem lehet túl sok a nyugdíjas, ha nincsen nyugdíjas. Az ugyan lehetséges, hogy a megtermelt érték csökken, mert egyre kevesebb embernek van kedve dolgozni, de a piac erre azonnal reagál, és emelni fogja a munkabéreket, és motiválni általa a dolgozókat, hogy minél később váljanak inaktívvá, amitől a már megérdemelt pihenésüket töltők közül is lesznek, akik visszacsábulnak egy kis plusz munkára, amiért cserébe ily módon nem is annyira kis plusz pénz üti a markukat. Erőteljesen fékezi tehát a piac az átlagéletkor növekedéséből fakadó dolgozói létszámcsökkenést.

És ha nem, abból nincsen kardinális probléma. Tegyük fel, hogy sok ember gondolja úgy, hogy mégse akar dolgozni. Ez az ő döntésük. Minél több ember gondolja így, annál lentebb kúszik az apanázs, és annál rosszabb lesz mindenkinek általa. De, ezzel párhuzamosan árazódik fel a munkaerő, ezért az, aki mégis dolgozni akar, kompenzálva lesz, mert lehet, hogy kevesebb lesz az apanázs, de ugyanazért a munkáért viszont többet fognak fizetni, mert meg akarják becsülni, meg akarják tartani a munkaerőínséges időkben.

(Mielőtt valaki előhozná, sietek leszögezni, hogy bármely, az illető döntésén túlmutató hátrány (munkaképesség csökkenése egészségügyi okokból stb.) biztosítási kérdés, és a kötelező egészségbiztosítás dolga erről intézkedni. A Demokrácia 2.0 rendszerében nem létezhet olyan ember, aki szeretne, de rajta kívül álló okok miatt nem tud dolgozni, és mégis csak az apanázst kapja.)

Nem. Egyáltalában nem ez a dolog lényege, ugyanis egyáltalában nem az a jó, ha a dolgok olcsók. Persze, kellemes lehet a fogyasztóknak, ha keveset kell fizetni a pénztárnál, de ez nem lehet olyan fontos szempont, aminek a kedvéért becsapjuk magunkat. A helyes cél csakis az lehet, hogy minden kerüljön pontosan annyiba, amennyibe valójában kerül.

A cigaretta valós ára annyi, amennyi akkor jön ki, ha rászámoljuk az általa okozott egészségkárosítást. A kőolaj valós ára akkor jön ki, ha rászámoljuk az általa okozott környezetrombolást. És így tovább. Mocskosul drága valami? Akkor legyen mocskosul drága! A drágaság csak rövid távon hozhatja hátrányos helyzetbe a fogyasztókat, ha a piac fel van szabadítva. Ha a piac fel van szabadítva, akkor lépni fog. Keresni fogja az alternatívát, mert a drága termék, szolgáltatás mellett kialakul a piaci igény az olcsóbb alternatívára. És ahol igény van, azt a felszabadított piac ki is fogja szolgálni. Egy idő után meg fognak jelenni a (valóban!) olcsóbb alternatívák, és a rendszer egyből sokkal jobb állapotba kerül, mint a mesterségesen alacsony árakkal operáló (és ezzel a drága, környezetromboló megoldást konzerváló) alternatíva.

Az adók tömkelegétől való megszabadítás egyik oldalról általános árcsökkentő tényező. Másik oldalról a munkaerőhiány elszabadíthatja a béreket, ami ezt ellensúlyozhatja. Mindehhez hozzájön a mostanitól abszolút eltérő termékdíj rendszer, ami keresztbe-kasul borogatni fogja az árarányokat. (Értsd: helyére fogja tenni az árarányokat. Az árak most vannak kibillentve valós helyzetükből, mesterségesen. A helyreállítás csak addig tűnik aránytalanságnak, amíg meg nem szokják, utána már az lesz furcsa, ahol nem a valós árak vannak érvényben.) Összességében tehát nagyon nehéz megsaccolni, hogy általánosságban drágább, vagy olcsóbb lenne-e minden a Demokrácia 2.0 rendszerében.

Csak annyit tudhatunk biztosan, hogy helyénvalóak lennének azok az árszintek.