Demokrácia 2.0

Áll a bál, mert a Fidesz, mint minden mást, a kultúrát is szeretné leghűbb alattvalói kezére adni. Most ugorjuk át azt, hogy a képzeletbeli rangsorban ezzel hol helyezkednek el, koncentráljunk arra, hogy a dolog miért lehetséges.

Azért lehetséges, mert a kultúra állami monopólium. Dilettáns politikusok óhajának függvénye, hogy mely intézményeknek lesz miből gazdálkodni, és melyeknek nem. Hogyan csinálná a Demokrácia 2.0 rendszere ezt másképp?

Már korábban felvezettem azt a felháborító lépésemet, hogy kultúrára közpénzből egy kanyi garast sem adnék. Persze helyette ott lenne az adománygyűjtő közintézmény, aki tehát megérdemli, életben maradhatna. Akkor viszont nem jutott eszembe az a nem mellékes szempont, hogy ha mindenkinek kuncsorogni kellene, akkor a kultúra garantáltan beavatkozástól mentes lenne.

Képzeljük el a Műcsarnokot abban a rendszerben. A műalkotások különféle gyűjteményekben pihennek, főleg a Nemzeti Archívum gigantikus tárolóiban. Ott áll az ominózus (állami tulajdonú) kiállítóterem, és kiírják rá a pályázatot. Melyik cég akarja üzemeltetni? Aki a legértelmesebb pályázatot nyújtja be, az viheti a Műcsarnokot x évig. Vagy amíg csődbe nem megy. Mert neki kell fizetni a költségeket. A Nemzeti Archívumtól való műalkotásbérlés lesz számára a legkedvezőbb, mert az csak pont annyit kér el érte, amennyi a belőle származó költség. Kell még biztosítás természetesen az értékekre, de egyébként ennyi, és lehet kiállítani. Ha jól szervezték, tódul a nép, nyereség van és közboldogság. Ha bukta, akkor ők viselik a kárt. A műalkotások visszaszállítódnak az állami raktárba (ami nem megy csődbe, mert másképpen van finanszírozva), az épület pedig ott marad, és lehet kiírni egy új pályázatot.

Ha valakit felháborít az, hogy nincsenek kiemelt művek, nincsen bizonyos művészeknek garantált kiállítóterük, akkor gondolkodjon el azon, hogy miért akarja a véleményét más emberekre rákényszeríteni. Már amennyiben neki valójában az a véleménye. A mostani rendszerben igen tág tere van a félresikerült sznobizmusnak. Hogy támogassuk-e, hogy xy kapjon kiállítóteret? Hogyne! Elmentünk megnézni? Hát, izé... mostanában kevés az idő... de majd más biztosan elmegy, attól még ez fontos dolog. Ja, persze. Az ilyen kultúra szent tehenei csak viszik a közpénzt, és terhelik az adókat.

Még egy fontos dologról említést kell tenni, mégpedig a kultúra nevelő funkciójáról. Hasznos, ha az emberek színházba, hangversenyre, múzeumba járnak, de erre nem lehet kényszeríteni őket. Pontosabban a nagykorúakat már nem. 18 éves korig kötelező az iskolába járás, ez is egy kényszerítés. Nem tudom, technikailag mennyire lehetséges, de a lehetőségekhez képest minél gyakoribb kimozdulást lenne jó beleírni az alaptantervbe. Akár menjenek a diákok minden nap, például színházba, múzeumba, ki a természetbe, vagy bárhová. Ezek az élmények többel tágíthatják a gondolkodásukat, mint az egész napos biflázás az iskolapadban. De, csak 18 éves korig. Ha sikerült benne kialakítani az igényt a kultúrára, élni fog később is vele.

Oké, van ez a koncepció, de kinek lesz jó? Hol lehet elhelyezni a politikai palettán? Járjuk körül ezt a témát egy kicsit.

Kezdjük a kályhánál. Nálunk irdatlan politikai káosz uralkodik. Volt egy magát liberálisnak nevező párt, amelyiknek annyi köze volt a liberalizmushoz, mint egy gumibotnak. Van egy magát baloldalinak valló párt, amelyik ha hatalomra kerül, egyből a piacgazdaságot kezdi erősítgetni, és van egy magát jobboldalinak valló párt, amelyik pedig populista megoldásokkal próbálja aprópénzen megnyerni a szavazatokat. Kificamodott paletta ez.

Csak úgy tudom értelmezni a koncepcióm elhelyezését a politikai palettán, ha előbb rendet rakok. Kezdjük az alapoknál. Melyek azok a paraméterek, amelyek mentén elhelyezhető egy párt?
- Baloldali kontra jobboldali skála: a klasszikus irányultság szerint a baloldali megoldás az egyenlősdi, a jobboldali pedig a pénz uralma. Mindkettőben van ráció: a baloldali esélyt ad a gyengéknek, a jobboldali pedig hagyja kibontakozni az erőseket. A két szélsőség közötti skálán elhelyezhető minden politikai erő.
- Konzervatív kontra radikális skála: a konzervatív igyekszik megőrizni a meglévő megoldásokat, a radikális meg akarja változtatni. Ez is egy skála a két szélsőség között.
- Liberális kontra totalitárius skála: a liberális megenged, sőt támogat minden eltérő véleményt, a totalitárius pedig csak a saját igazát ismeri el, és üldöz minden mást. Köztük pedig az árnyalatok a skálán.
- Ideologizáltság foka: azt mondja meg ez az érték, hogy a valóság helyett mennyi maszlagot próbál beadagolni az adott politikai erő.
- Önérdekűség foka: azt mondja meg ez az érték, hogy amit a párt csinál, az mennyiben a választók, és mennyiben a párt saját érdeke.

Valamennyi párt elhelyezhető, elhelyezendő mindegyik skálán.

Nos, a Demokrácia 2.0 tervezetet értékelve a következőkre jutottam:
- Se nem baloldali, se nem jobboldali. Az apanázsos rendszer olyan brutális szociális hálót képez, ami tudomásom szerint jelenleg példátlan. A felfelé korlátozás nélkül, egyetlen adókulccsal hazavihető jövedelem viszont ezzel párhuzamosan kedvez a gazdagodásnak. Tehát a D2.0 valahol középen helyezkedik el.
- Tekintettel, hogy szinte a teljes politikai berendezkedést le akarja cserélni, ez egy meglehetősen radikális tervezet.
- Az ideologizáltsági foka nulla. És mint ilyen:
- Teret enged az ideológiáknak, ezért meglehetősen liberális.
- A hatalmi koncentráció lebontásával sokkal kevesebb teret enged a pártok hatalmaskodásának, ezért minden eddiginél kevésbé önérdekű rendszer.

Nézzük, az egyes pártok hogyan viszonyulhatnak hozzá:
- A Fidesz ellenségként tekinthet rá, mert ők most éppen egy velejéig önérdekű, totalitárius rendszert próbálnak kiépíteni.
- Az MSZP is velejéig korrupt, ezért hiába megengedőbb a programjuk, ők is alkalmatlanok erre.
- A Jobbik agyon van ideologizálva, és a liberalizmus nekik sem kenyerük. Nekik sem felel meg ez a koncepció.
- Az LMP-nek szintén vannak "elvei", de egyelőre úgy tűnik, hogy csak próbálnak feltűnni. Akár elképzelhető, hogy felszippantsanak egy ilyen ideológiát.
- Az E14 egyelőre sötét ló. Annyit lehet tudni, hogy nagyon akarnak változtatni, és garanciát ígérnek. Szimpatikus, de várjuk ki a végét. Elképzelhető, hogy ilyen irányba mozduljanak.
- DK: ez egyelőre egy levitézlett politikus egyéni játszótere. Lényegtelen, hogy mi tetszik nekik.

Erről már írtam egy külön tervezetet, itt nem akarok nagyon belebonyolódni. Legyen elég annyi, hogy a KRESZ állapota tökéletesen tükrözi a közviszonyokat. A hatalom packázása lépten-nyomon tetten érhető. Mindent elő akarnak írni az íróasztal mellől, miközben azért a miheztartás végett úgyis ráverik a balhét az autósra. Hát ha már nyomokban ott van az igazság, miszerint úgyis ő felel azért, amit okoz, akkor nem lehetne erre ráépíteni az egész rendszert?

Körülbelül erről szól a KRESZ-t megváltoztató tervezetem. Felnőttnek tekinti a közlekedőket, és feltételezi, hogy saját tudásuk szerint képesek a legjobban elkerülni a beleseteket. Dupla felelősséget vezet be, vagyis az is pórul jár, aki a mostani szabályok szerint nem okozója a balesetnek, de odafigyeléssel el tudta volna kerülni azt. A KRESZ-es tervezet a hallgatólagosan jelenleg is elfogadott egyetlen biztonságos közlekedési magatartást emeli szabállyá: kerülj el minden balesetet, akkor is, ha nem te lennél a felelős.

Ez a KRESZ változat passzol ehhez az adókoncepcióhoz, mert nem akar addig beszedni pénzt, amíg nincsen károsult. Az én KRESZ-em szerint Michael Schumacher mehet pont annyival, amennyivel ő biztonságosan tud menni, viszont a Józsi bácsi a szifontalp szemüvegével meg a 70 évével is csak annyival mehet, amennyivel ő biztonságosan tud (és nem annyival, amennyivel most szabad neki).

A mostani rendszerben a kisebb pénzből élők és a versenyszférában dolgozók körében folyamatosan kiveri a biztosítékot, amikor újsághír lesz a közszférában pozícióban lévők által fölvett horribilis végkielégítés. Ez most így van. Jól van-e így?

Természetesen nincsen jól. A végkielégítés a káderek plusz javadalmazásának, illetve a burkolt pártfinanszírozásnak a terepévé vált. Sikerdíjak, tanácsadói díjak, végkielégítések: tudjuk jól, hogy ezek nem azért olyan horribilisek, mert az az egyén olyan rendkívül jó pozícióban volt, hogy ennyit ki bírt csikarni. Csak egy töredéke marad nála, amiért cserébe a nevét adja hozzá. Le vele!

Viszont a kép árnyalódik egy másik jelenséggel. Beszéltem már az egyéni felelősségbiztosításról, és a teljes körű kártérítésről. Márpedig egy fontos pozícióban lévő hivatalnok súlyos kárt tud okozni rossz döntéseivel. Olyan rettenetesen nagy is lehet a kár, amit a jövedelméből képtelen lesz törleszteni. Különböző módszerekkel lehet enyhíteni ezt a dolgot, de fontos az is, hogy ő maga minél többet tudjon beletenni a kártérítés összegébe.

Ezért a javaslatom erre a problémára az, hogy a komoly anyagi felelősséggel járó pozícióban lévő közalkalmazottak fizetésének megadott százaléka legyen visszatartva egy zárolt számlán. Ha van az ilyen jellegű mulasztásoknak elévülési ideje, akkor a zárolás időtartama egyezzen meg az elévülésével. Ha letelt az elévülési idő, és semmi jele, hogy az illető mulasztott volna, akkor megkaphatja a már lejárt zárolású fizetési részletet.

Ha minden rendben megy, akkor ezzel gyakorlatilag a munkába állástól az elévülési idő tartamáig csökkentett fizetést kap, majd onnantól kezdve teljes fizetést (hiszen az aktuális fizetéséből szintén le kell vonni ugyanazt a százalékot, és félretenni). Ha pedig kilépett, akkor az elévülési idő tartamára megkapja a havi levonás összegét.

A levonás adózás után történik, tehát a levont összeg is átfut a központi adókat és a kompenzációt kezelő rendszeren. A zárolt számlán álló összeg kamata természetesen ilyen esetben őt illeti.

Ha feljelentés érkezik az illető ellen, akkor a zárolt számlán a lejárt tételek is befagyasztódnak mindaddig, amíg nem tisztázódik az ügy. Ha ő volt a felelős, akkor a szükséges kártérítés első forrása a zárolt számla. Ha onnan nem sikerült kártalanítani, akkor kerül sorra az illető apanázsa és fizetése, majd vagyona, és ha ezek sem jelentenek elegendő forrást, akkor következnek az egyéb források (biztosítás, a hasonló károkozóktól beszedett többlet stb.).

Ebben a rendszerben az állami állások paramétereihez tartozik a visszatartási százalék is. Tehát ilyen és ilyen pozícióba keresünk munkatársat, x a bruttó, visszatartás y százalék, z év időtartamra.

Magáncégek számára is nyitott a rendszer, de nekik nem kötelező a részvétel. Kétirányú az érdekeltség: a dolgozó számára is garanciát jelenthet a zárolt összeg. Az elévülési idő letelte előtt a cég akár csődbe is mehet, de a zárolt számlára helyezett összeg már ott van. Valószínűsíthető, hogy a vezető beosztású dolgozók esetében általános gyakorlattá válik a késleltetett fizetés.

Összegezve: a kártérítés miatt szükséges egy fajta utólagos javadalmazás, de ez nem egyösszegű, ezért igen kevéssé hasonlít a végkielégítésre. Működésében pedig semmiképp nem.

A város nagyobb komfortot jelent a vidékhez képest. Minden közelebb van, minden kényelmesebb. Ez igényel bizonyos infrastruktúrát, aminek fenntartása plusz költség. A csatorna, a vízvezeték, a szemétszállítás, a kábeltévé költsége megjelenik a havi számlán, a több autónak több út elve alapján a sok aszfaltra futja az útdíjból. A mozi, színház, múzeum költségét kifizetjük a pénztárnál. Az élet legtöbb oldala így le van fedve, de mégis van pár dolog, ami kimarad:
- Közvilágítás
- Parkosítás, virágok
- Díszburkolatok
- Ünnepi feldíszítés
- stb.

Kellenek tehát külön adók, amelyek ezeket fedezik. A külön adó látszólag plusz teher, valójában őszinte beszéd. Hiszen mindenhogy pénzbe kerül az ünnepi felhajtás, csak manapság még elhitetik, hogy az "jár". Nos, nem jár, csak szeretjük, de vajon mennyi pénzért szeretjük? Ha látjuk az adókivonaton, hogy ennyi és ennyi pénzt vontak le tőlünk azért, hogy a város szép legyen, akkor is szeretni fogjuk?

Persze nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy a legtöbb város egyben turisztikai célpont is. A feldíszítés, kicsinosítás nem csak a lakók örömére szolgál. Nyomulnak a turisták, és költik a pénzt. Ez is jó a városnak, hiszen az ott üzemelő vállalkozásoknak plusz bevétele lesz belőle. Természetesen az ilyen bevétel megadóztatható, és az adója a csinosításra fordítható. Ez biztosan egy olyan adónem lesz, amivel a kereskedők (titkon, persze) egyet fognak érteni. Ma is látjuk, hogy egy-egy nagyobb volumenű vállalkozás saját költségen is bevállalja a környezetének csinosítását, annyira megtérül számukra, ha körülöttük szép a város.

Az arányokat nehéz megsaccolni. A turisztikai jellegű bevételek adóztatása mindenképpen szükséges, de hogy ez mire elég, ki tudja. Mindenesetre a fennmaradó, a lakosoktól levont adót célszerű lenne egységesre venni országosan. Nem is városi adó lenne az, hanem települési adó. Csak azok mentesülnének alóla, akik külterületen laknak (magyarul tanyán).

Ma éjfélig ingyen van a BKV, hogy segítsék a hótól akadozó közlekedést. Ugye, milyen rendesek?

...vagy mégsem?

A BKV részben állami támogatással működik, ami a jegyárakkal megtoldva sem szokott elég lenni, ezért minden évben meg kell toldani pár tízmilliárddal. Az adófizetők pénzéből. A mi pénzünkből. Nem tudom, mennyi egy napi jegyárbevétel, de gyanítom, hogy több tízmillió, vagy akár százmillió forint. Ez a mostani "gáláns" gesztus azt jelenti, hogy ennyivel több támogatást fog igényelni majd a cég egyszer valamikor.

Vannak vidékiek. Vannak olyanok, akik bármilyen okból kifolyólag nem utazhatnak soha BKV-val. Mégis, mindannyiunk pénzéből fog menni az a támogatás, amit most "jólelkűen" odadobtak. (Ne feledjük, az otthonához kötött, mozgásképtelen ember is fizet Áfát!) A megkérdezésünk nélkül.

A közgondolkodás sajnos ott tart, ahogyan a szocializmusból megörököltük. Fogadjunk, hogy nagyon keveseknek szúr szemet ez a más pénzével való gálánskodás. A túlnyomó többség csak addig jut el, hogy ez neki ajándék, és elfogadja lelkesen. A dolog költség vonzatáról pedig igyekszik nem tudomást venni. Illetve, nem is nagyon kell igyekeznie, mert tudatosan terelik el róla a figyelmet.

A másik, a cinikus ("úgyis ellopják, amit nem adnak ide") léte pedig igen-igen lesújtó. Pláne azért, mert többnyire nekik van igazuk.

Olvasom a "független" belvárosi újságban, hogy a fiúk megint jótéteményt követtek el, és elintézték, hogy a rezsi 10%-kal csökkenjen. Bezzeg a szemét szocialista kormányok idején hogy növekedett a gázár. A következtetés logikus: a szocialista kormány szar szemét volt, bezzeg azok a drága fideszes politikusok, azoknak egy életen át kellene hálálkodni.

Azt kéne elsősorban elérni, hogy az ilyen fajta népbutítás visszaszoruljon.

A rezsiköltségek leszorításának egyetlen módja van: a piac megnyitása. Nem szabad hagyni, hogy bármelyik óriáscég visszaéljen gazdasági erőfölényével. Gondoskodni kell róla, hogy folyamatosan résen kelljen lenniük, mert a konkurens abban a másodpercben belenyúl a piacukba, ahogy túláraznak. Ennyi, más eszköz nincsen.

Nem ismerem az aktuális fideszes szarkavarás részleteit. Azt most kihagyom, a cikk szövegében már rákanyarodnak a fogadkozásra, hogy ők mennyire nagyon oda fognak figyelni. Ez arra utal, hogy eszközük nincsen rá, vagy annyira azért mégsem hülyék, hogy tényleg erővel elérjék az árleszorítást. Jobbik eset lenne, mert akkor csak a közbeszédben okoznak kárt. A nagyobbik kárt ugyanis úgy lehet okozni, ha tényleg előírják az árleszorítást.

Mondom, mit lehet elérni az erőszakos árleszorítással:
1. A szolgáltatók átmennek veszteségesbe, egy idő után csődöt jelentenek, és akkor majd lehet nekik a sok száz milliárdos gyorssegélyt odadobni, persze szintén hősiesen, mintha a fiúk a sajátjukból adnák, pedig csak a mi pénzünk az is.
2. A szolgáltatók leállnak a fejlesztésekkel, és egyre színvonaltalanabb, ergo egyre drágább lesz mégis, amiért fizetünk.
3. A tőke kivonul erről a területről, és ott maradunk, hogy nincs, aki szolgáltasson. Majd az állam szépen átveszi (szintén hősiesen), és akkor lassan már tényleg visszakanyarodunk a Kádár-rendszerbe. Be jó is volt az, csak épp csődbe ment, tetszenek emlékezni?

Úgy tűnik, a fiúk nem akarnak emlékezni, illetve eléggé szelektív az emlékezetük. Folyton csak az jut az eszükbe, hogy a magyarnak hazudni kell, mert azt szokta meg a régi rendszerben. A hazugságokkal pedig maguk próbálnak előnybe kerülni úgy, hogy az ország közben kárt szenved.

Mitől lenne ez jobb a Demokrácia 2.0 rendszerében?

Azt kell megérteni, hogy a piaci árat mindig ki kell fizetni. Mindig. Annál bármilyen megoldás csak rosszabb lehet. El lehet szúrni, monopol helyzetbe lehet hozni egyik-másik szolgáltatót, és akkor tényleg bucira keresik majd magukat rajtunk, amit a külföldi tulajdonos aztán kivisz az országból, és otthon költi el. Ha pedig túlestünk azon, hogy tudatosítottuk a mindenki által kifizetendő piaci árat, akkor máris pompás döntéshelyzetbe hoztuk az egyéneket. Látja, mennyi a valós rezsi költsége, így pontosan látja azt is, mennyit spórol energiatakarékos beruházásokkal. Az apanázs lehetővé teszi, hogy akár hosszú távú hitellel oldja meg a finanszírozását. Könnyedén bele is fog vágni, mert fehéren-feketén ki fog jönni, hogy a rezsicsökkenésből futja a törlesztő részletre. A mostani rendszer ezzel szemben elodázza a problémát, mert az adófizetők pénzéből finanszírozza a magas rezsi költségeket, amivel konzerválja a helyzetet. Az ország beleszorul a korszerűtlen, pazarló megoldásokba.

A szociális alapú támogatást pedig a mostani rendszernél sokkal-sokkal igazságosabban tudja az apanázs, ami nem részesít előnyben semmilyen terméket vagy szolgáltatást.

Az alkotmány védi az adókasszákat. Azokhoz a parlament és a kormány nem nyúlkálhat hozzá csak úgy. Az adódefiníciót megváltoztathatja bizonyos határok között, de fel nem számolhatja, össze nem vonhatja, szét nem szedheti, át nem alakíthatja. Az adókassza alkalmazottait le nem válthatja, mert az önálló intézmény.

Természetesen a szintén önálló pénzügyi felügyelet ellenőrzi az adókasszák működését, és feljelentést tehet, ha szabálytalanságot észlel. Mint ahogyan feljelentést tehet bármely jogi személy, és a bíróság dönt majd.

Ez a rendszer elviekben behálózza az élet minden területét, ide parlament és kormány nem kell. Akkor miért van rájuk mégis szükség?

Egyrészt a világ változik. Jönnek új jelenségek, eltűnnek régi dolgok. Hozzá kell reszelni az adórendszert a változásokhoz. Jöhet olyan drasztikus külső behatás is, amit az illetékes adókasszák nem tudnak, vagy nem elég gyorsan tudnak lereagálni, ezért szükséges lehet a drasztikus beavatkozás. Továbbá olyan még nem volt, hogy minden tökéletes lett volna. Az élet minden területét tökéletesen lefedő és azokat jól szabályozó adókasszák együttese csak közelítendő cél lehet, de elért állapot soha. Legfőképpen ez a tökéletesítés lehet a központi apparátus dolga.

(A hatalom gyakorlásának eszközeinek birtoklása, és az ország képviselete nem olyan természetű dolgok, amiket az adórendszer apropóján babrálni kellene, azok természetszerűleg fontosak, és lényeges, hogy jó kezekben legyenek. Bővebben nem térek ki rá.)

Szerintem egy 50-100 fős parlament bőven elég lehet ilyen célokra. Csak országos listáról engednék bejutni képviselőket, egyéni választókerületek nem lennének. Ennek megfelelően csak pártszínekben lehetne indulni, de ez szerintem nem lenne különösebb akadály: alapítson pártot, aki indulni akar. A bejutási küszöb lehetne az 1 képviselőnek megfelelő szavazat, kerekítve. Nem lenne osztás, szorzás, ha van elég voks, bejut, ha nincs elég, nem jut be. Szerintem úgysem valósul meg az a törekvés, hogy az egyéni választőkerületek képviselői majd képviselik szűkebb pátriájukat, mert egy se azt csinálja. Ez is csak huzavona most annak érdekében, hogy egyik vagy másik párt előnyt kovácsoljon magának a választási rendszerből.

A parlamenti többség alakíthat kormányt, a köztársasági elnök bízza meg, sima törvényt egyszerű többséggel, fontosat kétharmaddal kell megszavazni, ezek jók így. Viszont a parlamenti eljárást egyszerűbbé, pörgősebbé tenném, ahogyan az más országokban is van.

Képviselő nem láthatna el más funkciót, bizottsági ülés nem lehet plenáris üléssel egy időben, akkor hiányozzon tehát, ha már meghalt. Az összes ülést nyilvánossá tenném, a kormányét is, ez alól kivételt csak a titkosszolgálati témák jelentenének.

Tudom, bilibe lóg a kezem.