Demokrácia 2.0

Eredetileg arról szólt volna ez a bejegyzés, hogy a tűzoltók költségvetése mikből tevődik össze. Aztán szépen kibukott, hogy hoppá, mire nincs szükség.

Vegyük tehát végig, hogy milyen esetekben vonul ki a tűzoltóság, és azok honnan finanszírozódnak.

Természeti katasztrófák. Értelemszerűen a tűzoltók felkészültsége és technikai felszereltségük képessé teszi őket természeti katasztrófák esetén a bevetésre. Ennek finanszírozása a katasztrófaelhárítási (központi) adóból történik.

Tűzesetek. Három okból keletkezhet tűz:
- gyújtogatás
- gondatlanság
- természeti ok

Mind a gyújtogató, mind a gondatlan személy meg fogja téríteni valahogy a károkat. De ha nem, akkor is első körben fizet a nemzeti kártalanítási alap, és a többi nem a tűzoltóság gondja. Amennyiben természeti oka van a tűzesetnek, az a katasztrófaelhárítási adóból finanszírozódik.

Közúti-, háztartási-, üzemi balesetek. Minden esetben valaki okozta a balesetet. Akkor is, ha a nyomozás nem tudja felderíteni a konkrét személy kilétét. A nemzeti kártérítési alap minden esetben kifizeti a teljes költséget.

Mivel adott esetben hosszadalmas, akár évekig tartó nyomozás tudja csak eldönteni, hogy például öngyulladással vagy gyújtogatással lobbant-e fel az erdő, és szemétség lenne, hogy a tűzoltók emiatt várjanak a pénzükre, célszerűnek látszik a tűzoltóság teljes javadalmazását a nemzeti kártérítési alapon átfuttatni. A kártérítési alap majd beszedi a pénzét a megfelelő helyről, ha eljött az ideje.

Ami tisztán látszik: a tűzoltóságnak szánt központi adó okafogyottá vált.

Béláim, gondolkodjunk. Következzen egy eszmefuttatás, mely ugyan az életnek egy olyan területéről szól, amelyhez az adórendszernek a világon semmi köze, de mégis érdekesnek találom végigvezetni, hogy lássuk: a "minden kerüljön annyiba, amennyibe kerül" elve itt alkalmazva mire vezetne.

Két fajta árazás létezik a világban: termelői és kereskedői. A termelő szépen akkurátusan kiszámol mindent. Kiszállok a helyszínre, felmérem a terepet, az ennyi és ennyi munkaóra, rezsi óradíjjal az annyi mint. Jármű fenntartási költség, egyéb, ezeket mind kalkulálja, hiszen neki is költség, és van, amelyik nem átallja rá is vezetni a számlára. A kereskedelmi árazáshoz szokott megrendelő aztán hőköl nagyokat. A rutinosabb termelő persze ezt stikában csinálja: á, nem kérünk kiszállási díjat, aztán csöndben ugyanazt az összeget ráteszi az anyagköltségre. Mert amit meg lehet fogni, azért szívesebben fizetnek. Munkáért nem akar fizetni a magyar.

A kereskedők már alapból rutinosak: eleve nem számolnak költségekkel. Ők szoroznak. Ennyi és ennyi az árrés, az rámegy mindenre, és kalap kabát. Pedig... ha megpiszkáljuk, kiderül, hogy ez súlyos ártorzításokat tartalmaz.

50 forint egy olcsó ásványvíz. Másfél kiló, és helyet is foglal tisztességgel. Mondjuk feltesznek belőle 3  tonnát egy teherautóra, és elviszik 100 kilométerre. Annak az autónak a rezsi kilométerdíja 100 forint felett lesz, vagyis a cech 10 ezer fölött van. 3 tonna az kétezer palack, vagyis 5 forint palackonként. De kell ehhez sofőr is, akinek erre rámegy a napja, vagyis a 150 ezer forintos nettó fizetésének (bruttó 250 ezer) egyhuszonketted része. Legyen ez is 10 ezer. Utána az ásványvizet raktározni kell. Irgalmatlanul sok helyet elfoglal ám. Utána mozgatni kell. Röpködnek az 5 forintok, mindezt egy 50 forintos termék árréséből kellene fedezni.

Nyilvánvaló, hogy a kereskedőnek ezen nincs nyeresége. Viszont például egy 5 ezer forintos whiskyn ehhez képest busás nyeresége van. Több szállítási, raktározási költséget az sem okoz (legfeljebb az őrzése), és százszoros az ára. 20 százalékos árrés mellett egyiken van 20 forint, másikon 2 ezer forint. És a kereskedő úgy gondolja, hogy ő benyeli azt a 20 forintos terméket, és reménykedik a 2 ezer forintos forgalmában. Pedig lehetne másképp.

Képzeljük el, hogy a kereskedők nem százalékosan, hanem rakódó fix költségekkel kalkulálnak. Szállítás ennyi, raktározás ennyi, kiszámlázás tételenként ennyi. Mit eredményezne ez?

Felfordulást :) A mai viszonyokhoz képest persze. Eltűnnének az olcsó ásványvizek, és általában, az olcsó portéka háttérbe szorulna. A termelői ár különbségei elenyésznének, ahogy árazódik fölfele a portéka. Mondjuk az olcsó ásványvízért kér a gyártója 25 forintot, a drágáért pedig 100-at. Lesz belőle a kereskedelmi láncolat végén 50 illetve 200 forint. Százötvenre duzzadt a különbség! Pedig ha ugyanannyit tennének rá a kereskedők, akkor lenne mondjuk 100 és 175 forint. Ez már sokkal kisebb különbség, miközben a termelői ára (vagyis a használati értéke!) az egyiknek négyszeres.

Nyilvánvaló, hogy a vásárlók fokozatosan elfordulnának az olcsó termékektől, mert fajlagosan többet kapnának a pénzükért a drágábbat megvásárolva. Ez a mechanizmus termékcsoportok között is működne, tehát a példánál maradva elképzelhető, hogy az ásványvizek forgalma általánosságban visszaesne. Szerintem ez jót tenne a kultúránknak. Segítené a tisztánlátást.

Meggyőződésem, hogy egy ilyen árazás nem lenne bonyolult. A szállítást nagyon könnyű kiszámolni, csak tudni kell, mennyi fér fel belőle egy adott teherautóra. A tárolás hasonlóan számolódik, de ott a súly már nem játszik, viszont bejön a fűtés/hűtés, amennyiben a terméknek van rá szüksége. A rakodás megint csak súllyal arányos, a számlázás pedig egyszerűen tételarányos. A nyereség, ami immár picike százalék is lehet, már lehet az előzőekben kialakított árral arányos, de az nem fogja felborogatni az arányokat.

A vásárló ebből annyit érzékelne (azon kívül, hogy mások lettek az árak), hogy az egybe csomagolt áruknak szisztematikusan alacsonyabb az áruk (kevesebb tétel), illetve hogy a számla végén lesz egy "számlaadási költség", mint egyszeri tétel.

Még az is elképzelhető, hogy egy működő Demokrácia 2.0 rendszerben a vásárlók kifejezetten igényelnék ezt a fajta árazást, ki tudja.

De persze az adórendszernek ebbe akkor sem lenne beleszólása. Ez marad puszta fantáziálás.

Felmerül a kérdés, hogy a Demokrácia 2.0 hogyan válhat valósággá. Nos, ehhez az kell, hogy egy párt, vagy pártok a zászlajukra tűzzék, és nyerjenek vele. Persze szigorú feltételei vannak annak, hogy egy párt magáénak mondhassa a Demokrácia 2.0-t.

Egy párt akkor felel meg a Demokrácia 2.0 kritériumainak, ha:

1. A programjába emeli a D2.0 minden lényeges elemét.
2. A programja nem tartalmaz olyan elemet, amely ellentmond a D2.0 kritériumainak.
3. A választói elől soha nem titkolja el a valódi célokat. Nem hazudja el populista módon a negatívumokat, népszerűséget inkább az újszerű pozitívumokkal próbál meg elérni.
4. Nem lép koalícióra, és nem indít közös jelöltet olyan párttal, amely nem tette magáévá a D2.0 elveit.
5. Amennyiben a választásokat követően a párt és (szintén D2.0 párti) koalíciós partnerei együttesen nem értek el 51%-ot, akkor képviselőik nem ülnek be a parlamentbe. Ezt a szándékukat előre ki is hirdetik.
6. Amennyiben a párt és koalíciós partnerei együttesen elértek 51%-ot, de 67%-ot nem, akkor kormányzati tevékenységük az előző rendszerek stiklijeinek feltárására fog szorítkozni. Amikor feltárták a múltat, azt nyilvánosságra hozzák, és új választás kiírását kérik.
7. Amennyiben a párt és koalíciós partnerei együttesen elérik a 67%-ot, akkor megkezdik a Demokrácia 2.0 rendszer bevezetésének előkészítését.

- - - - -

Kiegészítés 2015. május 12-én:

Egy ilyen párt:

• Arctalan. Lehet tudni, ki a vezetője, de nem tolják őt előtérbe.
• Szóvivőként vetésforgóban váltják egymást beszélni tudó vezetőségi tagjaik.
• Csak tényekről és megoldásokról hajlandóak beszélni.
• Ideológiájuk a gazdaság.

Az állam kivonul a kultúra, sport területéről, és az adófizetők pénzéből egy petákot sem költ el ilyen célra. Nem lenne ugyanis fair olyanra költeni, amivel a konkrét adóforint befizetője momentán nem ért egyet. De sebaj, azért van a nemzeti adománygyűjtő portál, hogy ott lehessen kalapozni. Az állam pénzt nem ad, de eszközt igen. Eszközt, hogy ne reklámra kelljen költenie a kultúrintézménynek az adományok felét.

Persze esélyes, hogy a "nagyoknál" kiveri a biztosítékot, hogy bekerülnek ugyanabba a kondérba, ahová a nyeretlen kezdők. Tényleg kínos lenne, ha egy Katona, vagy egy Szépművészeti fej fej mellett versengene Gipsz Jakab alsómocsoládi lakossal, aki hegedűre gyűjt. Szükség van olyan eszközökre, amelyek nem diszkriminálnak, de mégis megérdemelt előnyt adnak azoknak, akik arra érdemesek.

Reklámozás természetesen szóba sem jöhet, az fából vaskarika lenne. A portál nem preferálhat saját döntése alapján, mert akkor pedig a politika tenné be a lábát oda. Az egész csak automatikusan működhet.

Arra gondoltam, hogy vezessük be a "lájk"-ot az adománygyűjtőn. A lájknak a nulla forintos adomány felel meg. Aki azt mondja, hogy Katona József Színháznak nulla forint, az (visszavonásig) kijelentette, hogy ő adna annak az intézménynek pénzt, de nem futja rá. (Természetesen állampolgári regisztrációval történik minden, tehát ez hitelesített aktus.) És mondjuk rá lehet arra keresni, hogy kinek mekkora az egy támogatóra jutó összeg. Minél kisebb, annál "szegényebb" az adott intézmény fajlagosan. "Szegény", mert relatíve sokan támogatnák, de ehhez képest nem kapott olyan sokat még. Ennek a logikáját persze el lehet magyarázni a valódi támogatóknak, akik között biztosan lesznek olyanok, akik úgy helyezik el az adományt, hogy a fajlagosan legszegényebbet próbálják felfele húzni. Egy köznépszerűségnek örvendő intézménynek nem lesz min aggódnia, mert a sok "lájk" vonzza majd hozzá a pénzt is.

Mellesleg, nem csak ebben muszáj pártatlannak maradnia a portálnak. A különböző keresések kezdőpontját random kell meghatározni. Ne kapjon több pénzt az A betűs azért, mert addig biztos, hogy mindenki eljutott. De a méret, időpont, igényelt minimális összeg vagy bármely egyéb szempont szerinti keresések is kezdődhetnek a lista véletlenszerű pontján, ezzel egyenlő esélyt adva minden résztvevőnek.

Elképzelhető, hogy vissza akarnak élni a rendszerrel, és beszervezett emberek szisztematikusan fogják lájkolni az adománygyűjtők egy csoportját, melyek "véletlenül" ugyanazt a célt tűzik ki. Így egy relatíve kis csoport is fel tudja tornászni egy cél közönségét, valódi támogatottság nélkül. Ezt megelőzendő szükség lehet a lájkok számának korlátozására. Az egyénenkénti darabszám annyi lehet, amennyi mellett még felkerülnek a listára a nagyok mellett a többiek is.

Az apanázsnak nem fognak örülni a cégek. Kb. arra számíthatnak, hogy egy rossz szót szólnak, vagy nem eléggé udvariasan kérik a dolgozót, hogy ugyan kezdje már el a munkát, akkor az máris lelépett. Nyilván ez az első közelítés, egészen biztos, hogy a valóságban nem lesz így. Az apanázs ugyan megadja azt az eszközt, amivel a dolgozó nincsen odakényszerítve egy rossz céghez, de mindig a cég a nagyobb piaci szereplő, és érvényesíteni fogja az érdekeit. A kérdés, hogyan.

A hirtelen kilépő dolgozó után tömködni a réseket, lóhalálában újat keresni (egy alapvetően munkaerő-hiányos piacon!) nem kevés plusz költség. Jelentős többletkiadást ér meg a cégnek, ha tudhatja, hogy az adott dolgozója nem fog azért kilépni, mert épp olyan kedve van. Tehát aki aláírja, hogy ott marad x évig, az több pénzt kap. Sok embernek ez meg fog felelni, sőt jól is jön. Felelős szülő bizony ilymódon is be fogja biztosítani gyermeke ellátását. Az ilyen munkaviszony-biztosítás valószínűleg kétoldalú lesz, mert a cég könnyedén fog kötelezettséget vállalni arra, ami egyébként is érdeke.

Aki felmondja az ilyen szerződést, kártérítést fizet. Tehát ha a konkurencia át akar csábítani valakit, akkor a kártérítés kiköhögése lesz az induló kiadása. Ha csak azért akar kilépni a dolgozó, mert elege van, akkor elképzelhetőnek tartom, hogy keres maga helyett valakit, akit ha befogad a cég, akkor kártérítés nélkül otthagyhatja őket.

Természetesen a fenti korlátozások csak a normál munkamenetre vonatkoznak. Betegség, családban bekövetkezett haláleset, munkaképesség megváltozása stb. okozhatják, hogy valaki kilép, a cég megszűnése pedig azt, hogy valaki elveszíti a munkáját. De ezek egyike sem hétköznapi esemény, ezért teljesen életszerű kötni rájuk munkaviszony-biztosítást mindkét részről, és akkor a rendkívüli események sem jelentenek majd kivételt a kártérítési kötelezettség alól.

Egy kivétel persze mindig marad: a szerződéses mulasztás. Ha a dolgozó szabotálja a munkát, nem teljesíti a szerződésben leírt normát, vagy a cégtől nem kapja meg a megállapodás szerinti juttatásokat, munkakörülményeket, az szerződésszegésnek minősül, ami felmondási indok. Ilyen esetben lehet szó kártérítésről, de azt már a szerződés feltételei tartalmazhatják.

Vélhetően ki fog alakulni az elkötelezettek és a szabadúszók munkaerőpiaca, külön. Utóbbiak vélhetően mindig olcsóbbak lesznek, mert a foglalkoztatásuk kockázatosabb. De ők szabadnak érezhetik magukat, mert bármelyik percben felmondhatnak, indoklás nélkül. Amikor egy cégtől váratlanul kiesik egy elkötelezett ember, valószínűleg első körben a szabadúszók közül vesznek fel valakit, és megpróbálják vele kihúzni azt az időt, amíg találnak a helyére elkötelezett embert.