Demokrácia 2.0

A szakszervezet létezése, engedése a közvélemény számára az általam már sokat emlegetett szent teheneink egyike. A szakszervezet az fontos, ugye? Hiszen az védi a dolgozók érdekeit. Nem hagyja, hogy elbocsássák őket, hát milyen rendes. Nos, mint sok más esetben, itt is ordas látszatkeltés folyik.

Először is, a szakszervezet elsősorban a politika és a bűnszövetkezetek terepe. (Nem mintha nagy különbség lenne a kettő között.) Hatalmi szereplő, mindenki rá akarja tenni a koszos mancsát, mert óriási pénzek dőlnek el azon, hogy a szakszervezetek mit lépnek. És rá is teszik, emlékezzünk csak az elmúlt kormányaink sorsára, volt olyan, amelyiket teljesen megbénította egy nagy létszámú, a politikai ellenfél által vezérelt szakszervezet. Már ez a befolyásoltság vaskos kérdőjeleket tesz oda, hogy egyáltalában lehet-e a szakszervezet megfelelő módja a dolgozói érdekvédelemnek.

De most tekintsünk el ettől, és tételezzük fel, hogy a szakszervezetek mind önállóak, és egyedüli céljuk, hogy a dolgozók érdekeit védjék. Hogyan teszik ezt? Hát úgy, hogy tiltakoznak. Sztrájkolnak, ha nem megfelelőek a körülmények, és nem mennek bele a tömeges elbocsátásokba. Vegyük most a tömeges elbocsátásokat példának.

A nagyvállalatok a minél nagyobb, kihasznált kapacitásra törekszenek. Dolgozó nélkül nem lehet termelni, a nagy kapacitáshoz nagy létszám is párosul. A bérük súlyos, általában a legnagyobb költség a cég számára. De muszáj, mert amíg van termelés, szükség van rájuk. De mi van akkor, amikor megcsappant a piac valamiért? Mondjuk átrendeződés van, valami mással behelyettesítették a vásárlók a vállalat termékeit. A vállalat termelése és bevétele megcsappant, de közben fizeti ugyanazt a dolgozói létszámot, ömlik ki a pénz a kasszából. Ez így sokáig nem mehet, egy idő után lépni kell. Ilyenkor jönnek a tömeges elbocsátások, amikre annyira érzékeny a szakszervezet. Ha stratégiai ágazatról van szó (energiaipar, autóipar stb.), akkor rendszerint megjelenik a színen egy kormányzati főokos, és okosakat mond. Hogy ők megvédik a dolgozókat, és ráhatnak a vállalatra meg így meg úgy. Nézzük, mi van akkor, ha ez sikerül.

Ha sikerül lebeszélni a vállalatot az elbocsátásokról, akkor ezzel konzerváltak egy rosszul működő, veszteséges állapotot. Két variáció lehetséges:
- A cégre hárítják a veszteségeket, ami egy ideig viseli, majd csődöt jelent. Akkor jön aztán a teljes dolgozói létszám elbocsátása, immár apelláta nélkül, mert ha nincs cég, akkor tényleg nincs, aki fizesse a (nem)dolgozókat. Ez aztán a dolgozók pompás védelme, nem? Ahelyett, hogy belenyugodtunk volna, hogy a dolgozók egy részének egy darabig rossz, ehelyett mindnek rossz lett, véglegesen. De általában nem ez szokott történni.
- Általában a másik verzió jön, amikor is a jóságos állam bácsi kisegíti a céget, persze kizárólag a dolgozók iránt érzett szívbéli jóságból. (Politikai haszonszerzés ugyebár kizárt.) Odadobnak a cégnek egy magánember számára elképzelhetetlen összeget, a mi adónkból. Mivel a mi pénzünk volt, amit odadobtak, azt majd szépen be is fogják szedni, rajtunk, mert hiányzik a kasszából. Attól is, akit elbocsátottak, volna, és attól is, akit nem. Mindenkitől. Közben pedig más embereket szó nélkül elbocsátanak más cégektől, de mivel az nem egyszerre történik, így nem lehet belőle elég politikai tőkét csiholni, így az nem fontos. Viszont a pénzük jó arra, hogy a szakszervezet által "megvédett" gyárban munkanélküli munkások fenntartását finanszírozzuk belőle. Akik így biztos nem kezdenek el munkát keresni, és herdáljuk a közös pénzünket egy ilyen kétes célért.

A szakszervezet létének szükségessége ott gyökerezik, hogy ha a sok munkás az utcára kerül, akkor komplett városok maradhatnak munka nélkül, és tényleg igen kilátástalan lehet az ott élőknek munkához jutni. Ott vannak, ahol a part szakad, a rendszer cserben hagyta őket.

Ehhez képest a Demokrácia 2.0 rendszerében ott van az apanázs. Nem marad senki jövedelem nélkül, és igaz, hogy az apanázsból nem lehet dúskálni, de nem is az a célja, hogy aki munkanélküli, annak több pénze legyen, mint aki dolgozik. Tessék munkát keresni. Nyugodtan megteheti, addig se fog éhen halni, nem kerül az utcára, mert fenntartja az apanázs alkotta védőháló.

Egy ilyen rendszerben viszont eléggé kétséges, hogy a szakszervezet bármit is tudna előre mozdítani. Az állam nem tud beavatkozni anyagiakkal, mert nincs rá való adókassza. Az elesettek, rászorulók védelmét pedig az apanázs milliószor jobban ellátja, mint azt bármely szakszervezet tudná.

Ha már a nagy vagyonoknál jártunk, térjünk ki erre is. A kormány mozgástere egyre szűkül, amikor egyre erőszakosabban próbálja elérni célját egy olyan területen, ami rosszul tűri az erőszakot. Aki teheti, most menekíti ki a pénzét az országból, mert esze ágában sincs megvárni, amíg a kormány szemet vet rá. Ezt csak teljes hátraarccal lehetne megakadályozni: el kellene kezdeni győzködni a piaci szereplőket, hogy innentől más lesz, mint amit eddig az Orbán-kormány művelt. El kellene kezdeni mondogatni, hogy igenis innentől stabilitás lesz, innentől nem teszi rá a kormány a kezét senki pénzére, innentől kiszámíthatóak lesznek a gazdasági döntéseik, és előrefele hoznak jogszabályokat. Ha pár évig ezt mondogatnák, és cselekedeteik kivétel nélkül meg is erősítenék ezt, akkor megindulhatna egy lassú visszarendeződés.

Amit most csinálnak, kontraproduktív: csak azt lehet elérni vele, hogy tényleg soha az életben ne akarjon még egyszer külföldi itt befektetni. Persze a magyarokat sem kell félteni: ha netán tényleg utána tudna járni a kormány a svájci bankbetéteknek (amit kétlek), akkor bizony semmi más nem történne, mint hogy onnan továbbrebbennének a kimenekített pénzek, és ismét csak bottal üthetnék a nyomát. Úgy csinál most a kormány, mint a rossz kutyaidomár. Az elszökött ebet fenyegetéssel próbálja visszaterelni. Pedig szeretgetni kell, és megdicsérni, ezt minden kutyához értő ember tudja. Sajnos a kormányunk ennél kevésbé ért a gazdasághoz.

A Demokrácia 2.0 módszere ennek végletes ellentéte, talán mondani sem kell. Egy befektetési kánaánt hoz létre, ami szívja, és nem riasztja a tőkét. Mert ez mindannyiunknak jó, ahogyan azt már kifejtettem.

Amióta kijöttünk az ősközösségből, azóta piszkálja a szegényebbek csőrét az, hogy másoknak több van. Ennek a kérdésnek a taglalása túlmutat a blog keretein, én most szeretnék arra koncentrálni, hogy ezt a problémakört hogyan tudja kezelni a koncepcióm.

A probléma ott kezdődik, hogy a nagy vagyonokat a rendszer nem adóztatja. Hozzájuk sem nyúl, tudomást sem vesz róluk. Márpedig látszólag a mostani világban a politika előszeretettel nyúl ingatlanadóhoz és egyebekhez, hogy azt a látszatot keltse: a gazdagok ellen vannak.

Megsúgom: ez csak a látszat. Sose volt még olyan adórendszer, ami a gazdagokat ténylegesen sújtotta volna. Ha túl szigorú valahol egy adókulcs, nemsokára már bottal ütheti a nyomát az állam annak a nagy vagyonnak. Nos, többek között pont ezt megakadályozni az egyik cél.

Vegyük észre, hogy a Demokrácia 2.0 rendszerében magánvagyon csak úgy halmozódhat föl, hogy leadózta a kb. 50%-os kulccsal. Tehát nem adózás alól kimenekített pénzről van szó. Biztosan nem adózás alól kimenekített pénzről van szó. És akkor térjünk csak rá, hogy miért jó az, hogy a rendszer egyszerű, mint a faék. Minden jövedelem átáramlik a központi szétosztón, ami kérdezés nélkül darabolja, és küldi a megfelelő helyre a belőle származó adókat. Tehát, ha valakinek láthatóan sok pénze van, az azt jelenti, hogy abból egyszer már sokat adózott, megveregethetjük a vállát. Most ott van nála, és mit csináljon vele. A lehetőségek:
- Ül rajta, itthon
- Külföldre viszi
- Elkölti itthon
- Újból befekteti, itthon

Nyilvánvaló, hogy az utolsó kettő a legjobb az országnak, hiszen azokkal áramlik vissza a pénze a honi gazdaságba. Ha itthon ül rajta, az se olyan rossz, mert akkor bankban van, a bank gazdálkodik vele, és ez bővíti a hazai pénzforrásokat. Csak ki ne vigye, mert akkor az a pénz eltűnt az ország szempontjából.

A koncepcióm azt teszi, hogy ha itthon hagyja, akkor semmilyen adót nem kell utána fizetnie sohasem, ha pedig újból befekteti, akkor kap rá annyi támogatást, amennyit leadózott belőle. Ez tudomásom szerint jobb, mint ma a világon bármi. Ez a módszer azt célozza elérni, hogy nem hogy ne vigyék ki a pénzt az országból, de még mások is hozzák ide a pénzüket, mert nálunk jobb helye lesz. Minél több pénz marad itt, és jön ide, annál több pénz tudja finanszírozni a honi vállalkozásokat, és annál nagyobb lesz a termelés. Több termelésből több adó, és ha le akarom fordítani a legszegényebbek számára, hogy miért jó ez, no azért, mert emelkedik tőle az apanázs.

Az apanázs emelkedési rátája jó esetben meghaladhatja az azonos folyamatokból szintén következő drágulást, és akkor a szegények nem azt fogják érezni, hogy dögöljön meg a sok kőgazdag, hanem hogy jaj de jó, hogy ilyen sok gazdag ember van.

Ha emellett még a társadalmi mobilitásnak is adunk lehetőséget, akkor azt hiszem a probléma méregfogát kihúztuk.

A mai világban elterjedt kifejezés a "méltányosság". Méltányosságból elengedik a tartozást, méltányosságból adókedvezményt adnak. Lépten-nyomon találkozhatunk vele, mert a rosszul szabályozó adórendszer ménkű igazságtalan tud ám lenni. Barbár módon előír irreális sápot valamin, amiről feltételezi, hogy mindenki úgyis elcsalja, aztán amikor a szegény ember legkisebb fia belefut, akkor naivan fizethet sokat. Engedjük hát el neki a fizetendőjét méltányosan. Mert mi rendesek vagyunk.

Hát nem rendesek. A rendes dolog az az alanyi jogon való szociális járandóság. Az, amiért nem kell hálálkodni. Az, ami hajszálpontosan különbséget tesz a dolgozó, tehát többletet termelő, és a csak az apanázsból élni akaró között. Ebben a rendszerben nincsen helye kivételeknek, mert ez a rendszer ott szabályoz, ahol kell, és a szabályozásától nem jönnek létre méltánytalanságok.

A rend kedvéért szót kell ejteni az akaratukon kívül hátrányos helyzetűekről. Ehhez először tisztázzuk, hogy mi az, hogy akaratán kívül hátrányos helyzetű.

Az, hogy valakinek nincs munkája, és emiatt kevés a pénze (van pénze! ott az apanázs!!), az nincs az akaratán kívül. Tessék elmenni munkát keresni, valamilyen csak akad. Mivel a népek egy része egyáltalán nem akar dolgozni, és munkaerőhiány van, valószínűleg jól megfizetnek bármilyen munkát. Tehát ez nem ok. Az sem ok, hogy ártéren tetszenek lakni, mert ott ingyen volt a telek, és elvitte a Tisza a házat. Senki nem kényszerítette rá ugyanis, hogy oda építkezzen, sőt, felhívták rá a figyelmét, hogy ne. A mostani rendszer rendkívüli méltánytalansága, hogy a rendes emberek pénzéből támogatják a kutyaütőket. Most megéri hanyagul kezelni bármit, mert a csőd szélén majd lehet sírni, és akkor jönnek a jótét lélek politikusok, és adnak sok támogatást - azoknak a pénzéből, akik vigyáztak rá. Ez egy jól szabályozott rendszerben nem lehet ok a támogatásra.

Vannak továbbá azok a hátrányok, amikről nem tehet az illető. Ha valaki születésétől vagy egy balesetből kifolyólag fogyatékkal él, azon nem fog tudni változtatni. Számára ez plusz költséget jelenthet, és ráadásul még a munkája is akadályozva lehet (vagy akár lehetetlen). Az ilyen ember ténylegesen rászorul plusz juttatásra azon felül, amit az apanázs számára nyújt, viszont ezek egytől-egyik jól definiált biztosítási eseteket képeznek, és a kötelezően előírt minimális egészség- és balesetbiztosítási csomagok dolga, hogy fedezzenek minden felmerülő költséget. Nekik sem lehet okuk arra, hogy plusz pénzért folyamodjanak.

Ki az, akinek mégis lehet oka rá? Senki!

Vegyük észre, hogy egy jól szabályozott rendszerben nem kellenek kivételek. Mindenki fizeti az útdíjat, aki közlekedik, mindenki fizet az oktatásért, aki tanul, mindenki minden jövedelméből fizeti az apanázs járulékát és így tovább. Ha beleesik az adónem célcsoportjába, akkor fizet, ez így igazságos, és így méltányos.

Méltányossági alapon való kivételezés? Az nincs.

Már többször hivatkoztam rá, most kifejtem. Tehát, kötelezővé tennék egy heti rendszerességgel tanítandó tantárgyat, amelynek célja a társadalmi különbségek méregfogának kihúzása. A tantárgy végigkísérné a kötelező oktatás 12 évét, értelemszerűen mindig a korosztálynak megfelelő szinten oktatva.

A társadalom kulturális és szociológiai csoportok együttese, akkor működik jól, ha ezeknek megvan az azonosságtudata, de van közöttük megértés és átjárás. A mai világ csak az öntudatnak kedvez, a viszonyok minden irányban éleződnek. Legfőképpen azért lehetséges politikai haszonszerzés céljából egymásnak ugrasztani társadalmi csoportokat, mert azok nem ismerik egymást. Ezen lenne szükséges változtatni.

Lényeges a különbség, hogy kulturális-etnikai, vagy szociológiai csoportokról beszélünk. Előbbieknek van saját képviseletük, utóbbiak dolgát csak a társadalomkutatók tudják. De ezekhez mindhez oda lehet fordulni segítségért, ha a tanagyagról van szó. Meg kellene keresni az összes magyarországi etnikum képviselőit, illetve minden olyan kulturális hagyományőrző képviseletet, megy el tudja mondani egy-egy csoport kulturális mibenlétét. A tananyagban olyan arányban kapnak majd részt, amennyi a népességen belüli arányuk. De tovább is lehet menni. Fel lehet keresni a környező országokat, hogy állítsanak össze tananyagot a róluk tanuló magyar nebulók számára.

Nem hiszem, hogy bármelyik fél is ne örülne egy ilyen megkeresésnek. Az lesz benne a tananyagban, amit ők mondanak. Szerintem csupa szép és jó lenne elmondva mindenkiről, ügyelve a különbözőségekre, mert mindegyik azt fogja kihangsúlyozni, amitől ő különbözőnek tartja magát. A tananyagban pedig ki fog rajzolódni egy sokrétű, színes, jóravaló társadalom képe, tele felfedezni valóval.

Ha ezt tanulnák a kisiskolások kezdettől fogva, akkor nem találna talajra a cigányozás, zsidózás, egyebek. A diák megvonná a vállát: az is csak olyan ember, mint én. A különböző népcsoportok, amikor találkoznak, kölcsönösen meglepődhetnének, hogy a másik tudja róla, amit ő tud. Most ez egyirányú: a kisebbségnek nagyon is a fejébe van verve, hogy milyen a többség.

Persze, az igazi cél az lenne, ha valamennyien megértenénk: valamilyen szempontból mind kisebbségnek számítunk.

Onnan indulunk, hogy mindenki fizet az oktatásért. Minden oktatásért. Ha nincs pénze rá, kaphat kedvező hitelt, ami nem diákhitel, mert ott az apanázs, amiből törleszthető. 18 éves korig kötelező, és a szülő állja, onnantól önkéntes, és maga fizeti. Milyen tanterv felel meg ilyen körülmények között?

Mindenképp olyan oktatásra van szükség, ami gyakorlatias. Érezzék, hogy igen, erre van szüksége a gyerkőcnek. Nézzük, mik az oktatás céljai:
- Emberré nevelés
- Fizikai kondicionálás
- Készségfejlesztés
- Világkép tágítása
- Tanulási képesség növelése
- A világban szükséges gyakorlati ismeretek átadása

A szükséges gyakorlati ismeretekhez tartozik a nyelvtudás, elsősorban a magyar nyelv. Aki nem tud rendesen beszélni, hátrányt szenved. De a magyar ebben a kozmopolita világban már nem elég, kell egy idegen nyelv is, ami pedig az angol. Ma egy állásinterjún nem azt kérdezik, hogy milyen idegen nyelvet beszél valaki, hanem azt, hogy az angolon kívül milyet. Tehát a magyar nyelv kiadós óraszámú oktatása mellett kötelező tantárggyá tenném az angolt. Gyakorlatias jellege van még a matematikának, fizikának, mert ezekre építkezik a természettudomány, illetve a világban is jobban boldogul, aki érti, hogyan működik az anyagi valóság. Természetesen ezek is kötelező tantárgyak. Teljes egészében gyakorlati továbbá az informatika, amely immár kihagyhatatlan része a tananyagnak. Bevezetném továbbá kötelező tantárgyként a társadalomismeretet. (Itt következett egy lázas fellapozás a másik blogról, mert emlékeim szerint ezt már posztoltam valamikor. Nem találom, úgyhogy meg fogom írni. Külön bejegyzés lesz, mert önálló téma.)

A világkép tágítása leginkább az irodalom, történelem, földrajz területe. A munkája során nemigen lesz rá szüksége senkinek, hogy tudja, ki volt Ady szerelme, hogy mikor született Kossuth Lajos, vagy hogy merre van Timbuktu. Mégis, minél többet tud a világról, annál jobban fogja szemlélni az őt körülvevő eseményeket. Sajnos a világképet meghatározó tudás lehetséges mértéke korlátlan, ezért valahol határt kell szabni neki. Sokkal fontosabbnak tartom ezeken a területeken, hogy rátérjünk a tanulási képességre. Az irodalomtanár bifláztatás helyett a versek szeretetét tanítsa inkább. A költő életének évszámai helyett irányítsa rá arra a figyelmet, hogy milyen ember volt az a szerző, és ez hogyan jön át a műveiben. Ha sikerrel járt, a diák kíváncsi lesz más versekre is, elolvassa magától, és ha tetszett, utána néz a költőnek, mert természetes lesz számára. Amit az iskolában bemagolt, úgyis el fogja felejteni. A történelemből is ha nem az a roppant izgalmas dolog derül ki, hogy azért ilyen a mostani világ, mert azok voltak az előzmények, és hogy milyen tanulságos, amikor ismétli önmagát, nos, akkor az is csak az "elfelejtendő" feliratú dossziét növeli a nebulók agyában. A világkép tágításában persze szinte minden tantárgy részt vesz, de kiemelném a zeneoktatást, melytől a diákok szemlélete tágul, érzékelésük mélyül.

A készségfejlesztésre ma rettenetesen kevés időt fordít az iskola. Pedig igen nagyon fontos lenne, hogy minden gyerek megkapja motorikusan azokat az ingereket, amiket a szülői neveltetés nem feltétlenül, és nem minden esetben ad meg neki. Ha úgy tetszik, ez közös játékot jelent. Ha nincs annyira érdekes a feladat, hogy a gyerek játéknak tekintse, akkor nem volt elég jó a módszer. Ide tartozik a vizuális nevelés, amely megtanítja a diákot a környezetet meglátni, a látott dolgok esztétikumát értelmezni. Ide tartozik a technikaóra, ahol fúrhat, faraghat, ragacsolhat, és ide tartozik a testnevelés egy része is.

A testnevelés fő feladata persze a fizikai erőnlét biztosítása, ami a kütyük társadalmában kiemelt jelentőséget kap. Sajnos egyre több olyan gyerekre lehet számítani a jövőben, akiknek a napi mozgása kimerül az iskolába el-, és az onnan való hazamenésben, mert az összes szabad idejüket valamilyen elektronikus eszközhöz ragadva töltik. Kiemelt jelentőségű ebből kiszakítani őket, ezért minden oktatási napon szükséges, hogy legyen vagy testnevelés óra, vagy olyan tantárgy, ami kimozdítja őket az iskolapadból. (Kimennek rajzolni a parkba, elmennek kirándulni biológia órán, múzeumba történelem órán stb.)

Már csak az emberré nevelés maradt. Nos, ezt nem lehet tantárgyhoz kötni. Jó tanárok kellenek, mert azok nevelnek jó embereket. Jó tanárok pedig akkor vannak, ha megvan a tanári pálya presztízse, ami pénzkérdés. Ha a diákok maguk fizetnek az oktatásért, akkor számítani fog, hogy hol hány jó tanár van. De ez nem tantervi kérdés.

Jöjjenek az arányok, az ütemezés. Legyen minden nap egy magyaróra vagy angolóra, egy testnevelés vagy egyéb megmozgató foglalkozás, egy óra művészet vagy zene vagy technika vagy informatika vagy társadalomismeret, egy óra matematika vagy fizika vagy biológia vagy kémia, és egy óra irodalom vagy földrajz vagy történelem. Ez így napi öt óra, ami ha gyerekbarátra van véve, akkor elröpül. És belefér, hogy kiegészítő tantárgyak bővítsék az óraszámot.

Az alapoktatás első nyolc évében semmilyen megjegyzendő tananyagot nem oktatnék. Jók a memoriter gyakorlatok, tágítják az elmét, de céljuk nem az, hogy azt örökre megjegyezze a diák. Az első nyolc év szóljon a tanulási képesség felfejlesztéséről, és a világban való tájékozódásról. Aztán a következő négy évben már megtanulhatják a magas szintű ismereteket megalapozó tudást.

Azt kellene elérni, hogy 18 éves korára mindenki beszéljen elfogadható szinten angolul, ne jöjjön zavarba, ha meglát egy informatikai eszközt, ne nézzen bambán, amikor gazdasági folyamatokról beszélnek neki, képes legyen lefutni ezer métert és visszatenni a biciklire a láncot. Érdekelje a világ, és tudjon tájékozódni benne.