Demokrácia 2.0

Az egyik általános reakció, amivel eddig találkoztam: "...csak úgy, a semmiért?? Ingyen pénzt kap??? Az a büdös ... ???" Vesézzük ezt ki egy kicsit.

A mai világban élünk, és ebben gondolkodunk. Ide kötődnek motivációink. Ösztönösen úgy reagálunk minden újdonságra, mintha az idegen elemként beékelődne a mostani világba, de nem változtatná meg azt. Pedig az ilyen lehetetlen, a Demokrácia 2.0 tervezet esetében is. Az alap felvetés az, hogy "tegyük fel, hogy működik". Először ennek a körnek kell zárulnia, és később nézegethetjük az átmenet lehetőségeit. Ez még az első "tegyük fel" ideje. Tehát, tegyük fel, hogy van egy olyan világ, ahol a Demokrácia 2.0 szabályrendszere van érvényben. A helyes kérdés az, hogy abban a világban zavarna-e, hogy xy pénzt kap "a semmiért"?

Két lépcsőben fogom levezetni.

Kezdjük azzal, hogy a mai világban kapnak a léhűtők pénzt a semmiért. Kedves kérdező, jó reggelt, ébresztő. Kihúzzák a zsebéből a pénzt minden módon, és ezt a pénzt konkrétan folyamatosan odaadják azoknak, akiket azért fizetnek, hogy ne dolgozzanak. Mert mi más az összes segély, ha nem fizetés a nem dolgozásért? Talán nem feltétele, hogy ne legyen munkája? Dehogynem. És a segély csak jéghegy csúcsa. Lehetetlen számba venni az összes szociális kedvezményt, juttatást, ingyenességet, pótlékot. Ezek mind, egytől-egyig az adófizetők pénzéből vannak fizetve, és mindnek feltétele, hogy ne legyen fizetése, vagyis ne dolgozzon. Tehát aki azt kifogásolja, hogy a semmiért kap pénzt valaki az én rendszeremben, az először is szembesüljön azzal, hogy ez most van így.

De menjünk tovább. A jelen világból szemlélve nagyon nehéz elképzelni azt, hogy a Demokrácia 2.0 rendszerében bárki, aki akár csak 10 forinttal többet keres, minden esetben 5 forinttal többet tarthat meg. Tehát a munkanélküli nem a semmiért kapja, hanem alanyi jogon kapja. Ez óriási különbség. Nem arra motiváljuk, hogy ne dolgozzon. Ellenkezőleg. Mivel az apanázs alanyi jogon összefoglalja az összes szociális juttatást, a további kuncsorgás értelmetlen. Meg tetszett kapni, lehet hazamenni. Ha nem elég, tessék munkát vállalni. A kedves kérdező pedig, akinek vélhetően a jelenlegi rendszerben van munkája, és fizeti az adót, most jár rosszul, mert lehet, hogy a sok levonás után végső soron kevesebbet visz haza, mint amit az a másik össze tud kuncsorogni, ha mindenhol sorban áll. Ez a Demokrácia 2.0 tervezetében lehetetlen. Itt aki többet keres, többet is kap. Minden esetben, kivétel nélkül.

A mai világ szörnyű igazságtalansága okozza, hogy az adófizetők ellenszenvvel tekintenek azokra, akiknek nincs munkájuk, de vélhetően mégis juttat nekik az állam valamennyit. A Demokrácia 2.0 rendszerében ez az ellenszenv okafogyottá válik, és valószínűleg felváltja a sajnálat. Annak a másiknak, mivel nincs munkája, egészen biztosan rosszabb sora van. Ténylegesen megérdemli a sajnálatot, és nem csak visszaél vele. Mert nem tud visszaélni vele.

És ha abban a világban megpróbálnánk megfogalmazni a címbeli felkiáltást, biztos vagyok benne, hogy egészen máshogy hangozna.

A liberalizmust a megélhetési pártoknak sikerült szitokszóvá zülleszteniük. Pedig a liberalizmus a legnemesebb eszme mind közül. Valójában mindannyiunk gondolkodását javarészt a liberális gondolkodásmód határozza meg, csak nem vagyunk tudatában. A liberalizmus teszi lehetővé, hogy ne essünk egymásnak minden nap az utcán, a liberalizmus engedi meg, hogy 3 millió ember egymáshoz ennyire közel élje a mindennapjait. A liberalizmus engedi meg a demokráciát.

Sajnos manapság a liberalizmussal ellentétes ideológiákkal kacérkodnak sokan úgy, hogy nincsenek tudatában, mit is tesznek. Ezért nagyon sok ember a felelős, közte a központi hatalom képviselővel. Az emberek gondolkodását egyik napról a másikra megváltoztatni nem lehet, a központi hatalom azonban mégis sokat tehet a helyzet javításáért. Szerintem ez lenne a kötelessége.

Hangsúlyozni kellene, hogy az a magyar, aki annak vallja magát. A nyelv összeköt bennünket, de még az sem előfeltétel. (Fel lehetne sorolni azokat a nagy magyarokat, akiknek nem ez volt az anyanyelvük.) Bármilyen a bőrszíne, bármilyen a gondolkodása, a vallása, a nemi azonossága, lehet hasznos tagja a társadalomnak. Csak az utóbbi számít. Valaki vagy rendes ember, vagy bajkeverő. Nem lehet eléggé magyar ahhoz, hogy ne okozzon gondot bajkeverőként, és rendes emberként nem számít, hogy őt ki mennyire akarja magyarnak tartani.

Hogy ki a rendes ember? Ez nagyon egyszerű. Aki nem akar ártani másoknak. Aki csak élni akar a jogaival, de nem akarja másokét korlátozni. Sajnos ma egy olyan párt is ül a parlamentben, amelyik bizonyos emberek jogait korlátozná, és emiatt papírja van arról, hogy nem rendes. A szimpatizánsai között rengeteg rendes ember van, akik eddig nem eszméltek rá, hogy tulajdonképpen mit is támogatnak. Ezen kellene változtatni.

Az általam elképzelt rendszerben lényeges, hogy az államhatalom támogassa a sokféleséget, a másságot. A kisebbségek léte legyen természetes, a kulturális különbségek áthidalása olajozott. (És itt nem az anyagi különbségek áthidalására gondolok!) Ez oda-vissza hat: egyrészt táptalaja a nyugodt működésnek, másrészt az apanázs által "feszültségtelenített" társadalom reményeim szerint toleránsabbá válik.

A habzó Rába szította kedélyek jelzik előre, hogy ez problémás lesz. Az országok közötti probléma nem oldható meg országon belül. A tiszta helyzet az országon belül kialakított egyensúlyi rendszer kiterjesztése lenne, de félő, hogy ez túlságosan borzolná a diplomáciai kedélyeket. Sok éve már, hogy leírtam egy lehetséges megoldást globálisan, sőt konkrétan a Rábára is kitaláltam egy sokkoló módszert.

Egyik megoldásomnak sincs köze ehhez a rendszerhez. Félő, hogy csak a szomszédi kapcsolatok romba döntését lehetne elérni a folyó vizében hozzánk eljutó szennyeződés anyagi ellentételezését erőltetve, és gyanítható az is, hogy ha ki akarnánk fizetni a tőlünk kijutó szennyeződés kárát, a szomszéd ország kissé furcsa tekintettel, udvariasan megköszönve eltenné, és habozás nélkül más célra költené, mint a szennyezés kompenzálása. Márpedig az e tervezet részét képező termékdíjas rendszer ezt követelné meg.

A világot nem tudjuk magunkban megváltani, és ez sajnos nem csak a folyóinkra igaz. Sajnos a levegőben is jönnek-mennek a szennyező anyagok, számla nélkül, és a vizek áramlásához sem kell feltétlen a folyó. Átszivárog az a talajban épp eléggé. És rendszerint határozottan egy irányba, nem pedig oda-vissza, kikompenzálva saját magát. Tehát mi hiába tartjuk tisztán a levegőt, ha az uralkodó szélirány folyton a fejünk fölé fújja a mások szennyezését, és hiába nem csöppen bele semmi a Dunába minálunk, ha eleve mocskosan folyik be az országba.

Mi akkor a megoldás?

Azt hiszem, itt ér véget e tervezet hatósugara. Ha az országon belül működik egy modell, lehet javasolni a szomszédoknak az átvételét, és ezzel megindítani egy erjedést, és talán egyszer megoldani a világ gondját. De az már egy másik tervezet módszertana.

Apanázs egyenlő tanulás.

A mostani rendszerben is nyilvánvaló, hogy aki többet tud, jobban boldogul. Az apanázsos berendezkedés még inkább ebbe az irányba tolja el a dolgokat. Munkaerőhiány lesz, és a cégek egy kanyi garas támogatást sem kapnak foglalkoztatásért. Senkit nem kell félteni az éhenhalástól, ezért aki nem kell, azt egy pillanat alatt lapátra fogják tenni. A hiány miatt pedig nagyon meg fogják becsülni azt, aki többet teljesít. Komoly differenciálódás lesz a munkaerőpiacon. A dolgozók képzeletbeli ranglétráján úgy lehet fentebb jutni, ha valaki tapasztalatot szerez, tanul.

Az apanázs miatt nem hal azonnal éhen, aki úgy dönt, hogy x ideig nem dolgozik, csak tanul. Ezért akár nappali tagozatra is beiratkozhatnak a bátrak. De a skála a levelezőn és a tanfolyamon át az autodidakta tanulásig vezet. Ha valaki drágább tanulási módot választ, vagy már az alap megélhetése kerül többe, mint az apanázs, az megteheti, hogy félretesz erre az időszakra a munkabéréből.

A munka helyett tanulást választól persze csökkentik az aktív dolgozói létszámot, ami további munkaerőhiányhoz vezet, és még jobban felértékelődik a képzett munkaerő. De a jó hír, hogy ebben a rendszerben nagy a mozgékonyság. Aki nullán van, és képzetlen, az is elkezdheti valahol, és csak a képességei szabhatnak határt.

Egy folyamatában üzemelő ilyen rendszer azt eredményezi, hogy a dolgozók sokoldalúak lesznek, ami újabb segítséget jelent, ha a munkahelyük bármi miatt megszűnik. Legfeljebb megvonják a vállukat, és elhelyezkednek a sok terület valamelyikén, amelyekhez értenek.

Teszik mindezt amíg jól esik, mert ugyebár nincsen nyugdíjkorhatár, mindenki saját döntése alapján hagy fel az aktív munkával.

Nem mellesleg a sok tanult ember önállóan fog gondolkodni, és kevés esélye lesz náluk a populista politikának.

Jött egy olyan észrevétel is, hogy a szabályok megsértőinek automatikus kezelése egy rossz antiutópiára emlékeztető embertelen világot hoz létre. Ha nincs a bírónak mérlegelése, akkor nem lehet elnéző, nem hozhat enyhe büntetést, és nem lehet példásan szigorú sem, ha úgy látja jónak. Járjuk körül ezt is.

Kezdem azzal, hogy a Demokrácia 2.0 rendszerében nincs büntetés. A büntetés megszüntetése nem a szavakkal való játék, mert ami helyette van, egészen másként működik. A büntetés mérlegelős: egy felsőbbrendű akarat eldönti, mert okosabb. Ha ez nincs, és csak kártérítés és költségtérítés van, akkor nincs mit mérlegelni. Ennyi kárt okozott és ennyi volt az eljárás, ez összesen annyi, mint...

De menjünk még visszább. Valaki elkövetett valamit, kezelni kell az esetet. Jogi értelemben kárt okozott, bármilyen jellegű legyen is az. Ha olyan a kár, ami pénzzel nem helyrehozható (emberélet, erőszak stb.), akkor nincs automatizmus. Megy be az intézetbe, ahonnan akkor jön ki, ha biztos, hogy nem csinál ilyet többet. Ha nem biztos, akkor nem jön ki. De most nem erről beszélünk, hanem az egyszerű dolgokról.

Ha pénzben kártalanítható valami, akkor még mindig két eset van: szándékos és gondatlan. Ha gondatlanságból okozta a kárt, az igen egyszerű eset: a kötelező egyéni felelősségbiztosítása rendezi a kárt. Valószínűleg van önrész (célszerű, hogy legyen), és valószínű, hogy a kárösszeggel arányos malust kap a biztosítási díjára. Tehát érinti őt anyagilag, de jellemzően mégsem ő fizeti ki a kárt, bármekkora is az. A lényeg, hogy ebben az esetben a kötelező felelősségbiztosítás intézkedik.

Más a helyzet, ha valaki szándékosan okozott kárt. Tehát tudatában volt, hogy ő most kárt okoz, és mégis megcsinálta. Ebben az esetben van az, hogy az illető fizeti a számlát. A felderítetlen esetek kártérítését is a felderítettek fedezik, ezért az összeg fel van szorozva. Nem az elkapott csokitolvaj fogja fizetni az elkötött Hummer kártérítését. Ha 200 forint volt a csoki, akkor lehet, hogy 300-at kell majd visszafizetnie, mint kártérítést. (Plusz az eljárás, az annyi, amennyi.) A másik, a Hummer tolvaj, akit elkaptak, no az fog majd 10 millióval többet visszafizetni.

Akár sávosan is lehet a költségeket megosztani, de akkor a csokitolvajok rosszabbul járnak. Miért? Mert nem éri meg rá költeni, és kicsi lesz a felderítési hányad. Ha minden századik csokitolvajt kapják csak el, akkor annak bizony száz csoki árát kell leperkálnia. Mondom rosszabb, de egyből az is látszik, hogy hol van ez egy Hummer árához.

Ettől a szisztémától azt várom, hogy épp ellenkezőleg: ne bűntudatos legyen bármilyen elkövetés, hanem szépen nyugodtan lehessen a világban közlekedni. Uppsz, csináltam valamit, amit nem kellett volna, de sebaj, kifizetem az okozott kárt, és megyünk tovább. Nincs kedvem sorban állni, hát zsebre vágom azt a csokit, és ez akár a boltost se nagyon fogja zavarni. Az automatikus kártérítés miatt őt emiatt kár nem éri, akkor minek pattogjon.