Demokrácia 2.0

Ingó és ingatlan vagyon elvileg korlátlan értékben létrehozható, ezért volumentől függetlenül működőképes lesz rá a monopol helyzet elleni szabályozás. A földterület és a Föld mélyének kincse azonban más tészta. Ezek egy adott mennyiséget képviselnek, a készlet birtoklása kizárja mások tulajdonjogát.

Ezeknél nem működik a monopol helyzet adóztatásának módszere, mert hiába adóztatjuk agyon azt, akié az ország egy szem bányája egy adott fajtában, mert attól mások nem tudnak másik olyan bányát varázsolni. Áttételesebben, de ugyanez a logika érvényes a tömegesebb javakra, például a földterületre. Valahogy biztosítani kellene, hogy a föld ne koncentrálódhasson túlságosan.

Lehetőségként felmerül a véges javak állami tulajdonban tartása, és a használatért bérleti díj fizetése. Ez azzal az előnnyel járna, hogy a tulajdonjoggal ellentétben a bérleti jog időben korlátozható, és időnként lehetne rá újból pályázni. Akár rendszeresen árverésre bocsátható lehetne az összes bérleti jog, ezzel nyílt küzdelmet kialakítva.

A bérleti díjakból befolyt összeget a bérlőkre visszaforgatni értelmetlen, mert az árverés logikája szerint a befolyt összeg nem állhat arányban semmilyen értelmes céllal, ilyen szabályozás nem létezik. Ha más területen keressük meg a pénz helyét, ugyanabba a problémába botlunk. A beszedett pénz és a ráfordítandó összeg aránya tetszőleges, ezzel szabályozni kilátástalan.

Viszont van egy olyan cél, amelynek a kiadási szintje nem áll visszacsatolásban az elvonással, és a volumene is elegendően nagy ahhoz, hogy ne okozhasson torzulást, ha beleöntjük a bevételeket. Ez természetesen az apanázs kasszája, melynek még az sem árt, ha túl sok a bevétele, mert a plusz bevételek arányában lehet csökkenteni a kompenzációs adót. Nem fog sokat hozzátenni, de pár százalék is számít.

Megjegyzések:

1. A gazdálkodásra való és az egyéb tevékenységnek helyet adó földterület nem ugyanaz. Ha valaki felépíti a házát, irodáját, gyárát, boltját egy területre, akkor az az építmény az ő tulajdona lesz. Nyilván nem lehet a területnek más a bérlője, mint ő. Ezért őt előbérleti jog illeti meg. Amíg ő fenntartja tulajdonát (nem hagyja el, nem bontja el), addig elegendő 1 forinttal licitálnia, és övé a bérleti jog. (Ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy az üresen álló, lepusztuló ingatlanok gazdái más okból fizetnek!) Azt gondolom, hogy egy birtok esetén nem okozhat problémát az épülethez tartozó telek és a művelendő parcellák elkülönítése. Ezt minden esetben meg kell tenni.
2. A Föld mélyének hasznosításáért fizetett bérleti díj nem ugyanaz, mint az onnan kiemelt anyagok termékdíja. Nagyon nem ugyanaz. A leghatalmasabb termékdíjat pont a bányák kell, hogy fizessék.
3. A földek, bányajogok állami tulajdonba vétele természetesen csak piaci alapon történő vásárlással lehetséges. Először el kell érni egy állapotot, és csak utána léphet életbe a kizárólagos bérlet rendszere.

Az indexes fórumon rákattant a közönség az apanázsra. A kérdés, hogy az mire elég? Az az igaz, hogy megszívatjuk vele azokat, akiknek nincs más bevételük, vagy az, hogy munka nélkül lehet dőzsölni? Járjuk ezt körül.

Értelemszerűen az apanázs mértékének megközelítése nem jöhet onnan, hogy mire legyen elég. Nem találhatom ki előre, hogy ezt és ezt meg kell tudni venni belőle, és azután majd jól elvesszük a fedezetét a jövedelmekből, akár beleroppan a gazdaság, akár nem. Nyilván csak a gazdaság teherbíró-képességének függvényében lehet meghatározni a kompenzációs adó mértékét. Ha megvan a ráfordítható összeg, utána meg lehet nézni, hogy az mire elég. Ha az megüt egy bizonyos mértéket, a rendszer ebből a szempontból működőképes, ha kevesebb, akkor pedig megbukott. Most azt vizsgáljuk, hogy mire kell elégnek lennie annak, amit rá tudunk fordítani.

Szerintem kb. ezt kell fedeznie az apanázsnak ahhoz, hogy működőképes legyen:
- Az összes kötelező biztosítás minimum szintje (egészségbiztosítás, balesetbiztosítás, egyéni felelősségbiztosítás).
- Napi egy adag meleg és egy adag hideg étel.
- Egy kb. 25 négyzetméteres, egy ajtóval, egy ablakkal, szigetelt falakkal és nyílászárókkal rendelkező összkomfortos lakás átlagos teljes rezsi költsége (víz, csatorna, villany, fűtés, kommunikáció).
- Az eddigieken felül plusz 20% utazásra, ruházkodásra, egyéb költésre.

Megjegyzendő, hogy az előbbi számítás egyéni lakhatással számol. Az apanázs nem veszi tekintetbe, hogy ki hány fős háztartásban él. Akik jól megférnek egy lakásban többen, azok ezzel nyernek, míg akik ragaszkodnak az önálló léthez, szembesülniük kell azzal, hogy az bizonyos plusz költségekkel jár. Egyéni döntés, hogy ki hány fős háztartásban lakik, az apanázsnak pedig nem dolga bizonyos lakhatási módok preferálása. Az egyedül maradt nyugdíjasokat ez kellemetlenül érintheti, mert közöttük sokan vannak, akik ragaszkodnak az időközben elhunyt házastársukkal közösen kialakított otthonhoz, küzdve annak költségeivel, de bármennyire is sajnálom őket, még ilyen alapon sem jó megsérteni a tiszta rendszer alapjait.

Tehát azt gondolom, hogy a fentebb vázolt életmód az, amit lehetővé kell tennie az apanázsnak. Nagy lakásban egyedül nem lehet megélni apanázsból, és plazmatévét, nyaralást, szórakozást sem fedezhet. Mindenképpen lehetőséget ad az egészséges életre, joggal elvárható, hogy ezt mindenki biztosítsa is magának belőle. Nem indokolt tehát, hogy bárki lecsússzon a reménytelenségbe apanázs mellett. Viszont nem is lehet dőzsölésnek nevezni. Bombáznak bennünket a reklámok, az mind frusztrálhatja az apanázsból megélni próbálókat. Könnyen ki tud alakulni az a kép, hogy az apanázs semmire sem elég. Ha ez sikerül, akkor egy célt már elértünk. Nem szabad, hogy az apanázs ennél többre futja, ugyanis nem célja, hogy emberek tömegesen berendezkedjenek az apanázsból finanszírozott életvitelre. Ha netán úgy adódna, hogy a gazdaság ennél magasabb elvonási szinttel is talpon tudna maradni, akkor sem szabadna, hogy ennél több legyen az apanázs összege.

(Ha már szóba került.)

Az elektronikus választási rendszer viccessé teheti az aláírásgyűjtő íveket. Ha van egy kezdeményezés, elég lesz ugyanis felröptetni a közösségi médiában. Közösségi véleménynyilvánítás most is létezik, azzal a különbséggel, hogy annyiban is marad. Ha viszont létrejön az elektronikus választási rendszer, az aláíróív linkje mutathat egyenesen a hivatalos szavazási rendszer megfelelő felületére, amely valódi hitelesítéssel veszi fel a nyilatkozatokat. Az aláíró szándéka szerint akár név nélkül, akár úgy, hogy a döntéshozóknak adja csak tudtára, kicsoda, de akár világgá is kürtölheti, hogy ő igenis egyetért azzal a kezdeményezéssel ott.

Az aláírásgyűjtések szám szerinti állása nem lehet titkos. Egy összefoglaló felületen áttekinthetően meg lehet nézni, hogy adott pillanatban mely kérdésekre folyik az aláírásgyűjtés, melyik hol jár, és hány van, ami már elérte azt a limitet, hogy szavazás lesz belőle.

Hogy a dolog ne váljon parttalanná, és ne tudják a rendszerrel visszaélők elárasztani értelmetlen aláírásgyűjtésekkel, talán célszerű bevezetni bizonyos korlátozásokat. Például ne tudja egy ember kezdeményezni a nyilvános aláírásgyűjtést, hanem előbb kelljen x aláírást összeszednie magán csatornán, és csak utána lőhesse fel a nyilvánosságnak. Az aláírásgyűjtésnek meg kell felelnie alapvető normáknak, kábé mint egy fórum etikett esetén. Ilyen formai hiba miatt vissza lehet tartani a kezdeményezést, ami persze javítható, és akkor már nyilvánosságot kaphat. A nyilvános szakasza nem tarthat örökké. Ha mondjuk fél év alatt nem képes összeszedni a szükséges aláírásokat, akkor valószínűleg soha nem fogja. Ha mégis, mert változik a világ, akkor érdemesebb majd később újra elindítani, mint parkoltatni évekig. Korlátoznám még az egy ember által indítható kezdeményezések számát, de mást nem. Ezektől eltekintve az aláírásgyűjtés korlátozás nélküli.

A tévés választási műsort már korábban leírtam. A műsor időszakos, és kötelezően sort kerít a kormányzati kezdeményezések mellett az érvényes számú aláírást összegyűjtött petíciókra is.

Az elektronikus szavazás felvet egy érdekes lehetőséget. Előfordulhatnak helyileg érvényes döntések, mint például az, amiről ez az egész eszembe jutott: a kandeláberek virágosításának kérdése. Klassz dolog, legalábbis van, akinek ez tetszik. Mások talán úgy gondolják, hogy az ő pénzüket erre ugyan ne pazarolják. Ma nagyjából az történik, hogy vagy csúnya marad az utca, vagy mindenki pénzét költik (herdálják) erre a célra.

Az elektronikus szavazás ezt úgy oldhatja meg, hogy lehetőséget adunk a lakcím szerinti voksolásra.

(Az egész elektronikus szavazás kényes kérdése a bizalom. Ha az megvan, akkor működik, ha nincs, akkor marad a hagyományos módszer. Hiába ugyanis egy akármilyen okosan titkosított rendszer, amiből a politikai érdek nem nyerheti ki a személyes adatot, erről a választó nem tud személyesen meggyőződni, és csak a bizalmára támaszkodhat. Ez fontos kérdés, de most nem térnék ki rá. Tételezzük fel, hogy alapvetően megvan a bizalom ahhoz, hogy működjön egy elektronikus szavazási rendszer.)

Természetesen a parlamenti választások névtelenek. Fontos, hogy minden választó eltitkolhassa pártpreferenciáját. De azt gondolom, hogy a helyi ügyek, mint például a nevezett virágosítás, nem ilyenek. Nehéz abban pártérdeket felfedezni, hogy valaki akar-e virágot, vagy nem. Kiírható tehát úgy a szavazás, hogy aki voksol, névvel tegye.

A leadott voksok alapján elkészíthető a vélemények térképe. A kunszt az, hogy nem kell előre zónákat definiálni. A szavazatok majd szépen kiadnak egy sűrűségi térképet, amit ha százalékosan rajzolunk meg, egyértelműen megadható az a terület, amelyen belül bizonyos százalék (mondjuk 51%) feletti az arány. Ezek a területek lesznek azok, ahol a választók döntése alapján megvalósítandó a döntés. A végrehajtás a helyi önkormányzat hatásköre, vagyis szükségtelen létrehozni olyan testületet, amelynek a döntés során kialakult területekre érvényes a hatásköre.

A szavazáskor természetesen összeg is szerepel, pontosabban adómérték. Akik igennel szavaztak, vállalták, hogy központi adócsomagjuk kiegészül egy x százalékos új tétellel, mely a döntés tárgyát képező célra lesz fordítva. Ez az adó azokra lesz érvényes, akik a döntés során kialakult zónákban élnek. Természetesen azok is fizetni fogják, akik nemmel szavaztak, de a demokrácia már csak ilyen. Ha kényes kérdésről van szó, természetesen lehet kétharmados, háromnegyedes, vagy tetszőleges helyeslési arányhoz kötni a döntést.

Kezdenek körvonalazódni a Demokrácia 2.0 törvényes keretei. Az alapkő az alkotmány, mely a mostaninál sokkal rövidebb, velősebb, de mégis több mindenre kiterjed, mert benne csak általános alapelvek fogalmazódnak meg. Az alkotmányban nincsen semmi konkrétum, csak azt a szellemiséget rögzíti, amely alapján a törvénykezés folyhat.

Van továbbá egy törvénykönyv. Igen, a törvénykönyv az egy, mert a társaságokra nem vonatkoznak külön törvények, és a büntetőjog is roppant módon leegyszerűsödik azzal, hogy a kompenzálható károkat meg kell téríteni, a nem kompenzálható károk megátalkodott elkövetőit pedig ki kell zárni a társadalomból. Nincsenek büntetési tételek.

A Demokrácia 2.0 rendszerének építőköve a cselekvőképes egyén. Az tekinthető cselekvőképesnek, aki felnőtt, nincsen gyámság alatt, és a társadalom befogadja őt. A megátalkodott bűnelkövetők kizárják magukat a társadalomból. A megszülető gyermek szülői gyámságban kezdi meg életét, mely gyámság alól felnőttkorát elérve kerülhet ki. Aki szellemileg visszamaradott, vagy bármilyen okból nincsen a saját sorsáról való döntés képességének birtokában, az gyámság alatt marad mindaddig, amíg ez az állapot fennáll.

A felnőttkorát elért, szellemileg ép gyermek megérett arra, hogy önállóan cselekvővé nyilvánítsák. Ehhez állampolgári vizsgát kell tennie, mely vizsga során az alkotmány elveinek ismeretéről tesz számot. Az alkotmány tömörsége, egyértelműsége miatt ez egy nyolc osztályt elvégezni képes személy számára nem okozhat gondot. Aki itt elbukik, annak értelmi képességeivel komoly gondok vannak.

A tét pedig nem kicsi. Nem csak arról van szó, hogy amíg nem teszi le az állampolgári vizsgát, addig a szülei (illetve gyámja) nélkül nem írhat alá, de választójogával sem élhet. És ami a legsúlyosabb: apanázst sem kaphat.

Az állampolgári vizsga a magyar állampolgárságot megszerezni kívánó külföldiekre éppúgy érvényes. Bár, ha jól tudom, effajta vizsgáztatás manapság is szokás sok államban, de inkább akadály görgetés célzattal. Indokolatlannak tűnik olyan anyagot bifláztatni külföldiekkel, amiről a született állampolgároknak fogalma sincs.

Márpedig ma ez a helyzet. Az állampolgároktól olyan törvények betartását várják el, melyeknek az alapelveit sem ismerik, ráadásul a mai törvények egymásnak ellentmondóak, összefüggéstelenek, az alkotmánnyal csak lazán kapcsolódnak (vagy éppenséggel ellentmondanak neki). A Demokrácia 2.0 rendszerében a törvények az alkotmányból gyakorlatilag kikövetkeztethetőek. Csak a konkrét számok változnak, de azok is könnyen utána számolhatóak, és ráadásul nem a törvénybe vannak belevésve.

Ma az van, hogy a fogyasztóvédelmi törvények előírják a kereskedőknek garancia, szavatosság stb. kezelését. Ha betartják, jó, ha nem, a vásárló kezdheti a kálváriáját. Hogyan módosul mindez a Demokrácia 2.0 rendszerében?

Belép a képbe a Kártérítési Alap, természetesen. A vásárlói szerződésben a kereskedő vállalta, hogy a termék meghatározott ideig működőképes marad, a vevő ennek a vállalásnak a függvényében fizette ki a vételárat. A termék meghibásodásakor őt egyértelműen kár éri, ami a Kártérítési Alap definíciója szerint egyértelműen megtérítendő, annak minden járulékos költségével. Utánajárás, telefonálgatás stb. mérhető költségek, rápakolhatóak a kártérítés összegére. Tehát ha az elromlott termék gazdája bejelenti ezt a kárát, a kártérítési alap a bizonyítást követően azonnal fizet. (Nem az a kár, hogy valami elromlott, mert az természetes jelenség. Az a kár, hogy valaki vállalta, hogy működni fog, de mégse. Ehhez igazolni kell, hogy a számlán szereplő termék a vállalt működőképességi időn belül romlott el.)

A kártérítési alap (néha nagy kezdőbetűkkel írom, mert egy lesz belőle, néha kicsivel, mert ez csak egy kártérítési alap, mindkettő jó nyelvtanilag azt hiszem) természetesen be fogja vasalni a kifizetett kártérítéseket, ahol csak tudja. Mindenhol nem fogja tudni, mert csalók mindig lesznek, és a semmiben eltűnő cégeket vagy sikerül felkutatni, vagy nem. Az ilyen esetek miatt mindenképpen 1-nél magasabb lesz a szorzó, amivel behajtja a kártérítést a cégektől a kártérítési alap. A cégek ennek nem fognak örülni, mert fizethetik ki a termék teljes vételárát, plusz a bónuszt, miközben megúszhatták volna egy csere darabbal (beszerzési ár!). A cégek tehát törekedni fognak arra, hogy a vásárlók garanciális ügyintézéssel ne a kártérítési alaphoz forduljanak. Valahogy meg kell a vásárlókat győzni, hogy jobban járnak, ha a boltba viszik vissza a cuccot.

A licit onnan indul, hogy a teljes vételár plusz minden járulékos költség, mivel ennyit fizet a kártérítési alap. Ennek ellenére a cégek nincsenek rossz pozícióban. Ők tudnak csereterméket adni, a kártérítési alap nem. Ők meg tudják hosszabbítani a garanciát az új darabra. Ha még pár okos plusz szolgáltatást bevezetnek, elérhetik, hogy a vásárló őket preferálja. Ez a jó cégeknek kedvez, akik az ilyen plusz szolgáltatásokat maguktól is kínálták volna. De persze fafejű vevő mindig lesz, aki a kártérítési alaphoz megy mindenképp, ezzel plusz költségeket okozva a cégeknek.

Ez a rendszer összességében tehát a fogyasztóknak árnyalatnyival jobb lesz, a cégeknek pedig árnyalatnyival rosszabb.

Az indexen fórumon közölték, hogy egy gazdasági elképzelés nem létezhet grafikon meg ilyenek nélkül, ezért hát kénytelen voltam hegeszteni egyet. Ilyen lett:

Szerintem önmagáért beszél.

A legfontosabb társadalmi kötelezettség gondoskodni az elesettjeinkről. Öregek, gyerekek, betegek, vagy más okból rászorulók megérdemlik, hogy az erősek nekik adjanak az övékből. Persze ehhez szükséges definiálni azt, hogy ki a rászoruló. Például ki számít öregnek? Nehéz kérdés, mert van, aki fiatalos, és bizony olyan is van, akit az öregkori betegségek halmozottan érintenek. Kell egy szamárvezető, ami az életkor. Nem tökéletes, de alkalmas.. Ugye így van? A hármas számú csapda köszönt téged abból az alkalomból, hogy beleestél.

Manapság az inaktív időskorúakat egyszerűen nyugdíjasoknak nevezzük. Mi is az a nyugdíj? A nyugdíj az állam vállalása. Az állam találta azt ki, hogy majd ő gondoskodik az idősekről, bízzuk ezt csak őrá. Persze kell hozzá forrás, ezt meg kell értenünk, ezért fizessen mindenki sokat. Fizessél, amikor még aktív vagy, fizessél egy életen át, hogy aztán vagy megérd azt a kort, vagy nem. Utóbbi esetben az állam egy elegáns mozdulattal lenyeli a befizetett járulékokat, amiket ha magadnak takarékoskodsz, a gyereked örökölt volna. De ha megéred a nyugdíjkorhatárt, és élvezed a megérdemelt pihenést, akkor is tisztább elszámolásod lenne, ha magadnak takarékoskodtál volna. Ott a pénz, vagy felteszed egy összegben a 27-esre, vagy beosztod. A te pénzed, a te döntésed. Most nem az, mert elszedték. Persze az a pénz régen nincs már meg, tartoznak vele.

Amennyiben sikerül megöregedned, akkor jönnek a hülye szabályok. Nem döntheted el szabadon, hogy mikor lett eleged a munkából, mert ők jobban tudják. Korábban sem mehetsz el, de van olyan terület, ahol később sem. Nehogy már az számítson, hogy te meddig szeretnél dolgozni! Majd ők megmondják! Ez az egész nyilvánvalóan az állam céljait szolgálja, és nem az egyénét. Így lehet sokat lopni, az egyén kárára, miközben azt a látszatot keltjük, hogy az ő érdekében van.

A Demokrácia 2.0 leszámol ezzel. Az apanázsnak köszönhetően senki nem hal éhen, akár nyugdíjas, akár aktív korú. De természetesen időskorban nem kell ezzel megelégedni. Az öngondoskodás számtalan módja közül lehet és ajánlatos is választani. Akkor kezdi igénybe venni, amikor akarja, és addig, amíg akarja. Ha akarja, visszamegy dolgozni, de élete végéig is dolgozhat, ha úgy látja jónak.

Nyugdíjas? Az micsoda.

A jelenlegi társadalmi modell létszükséglete az újratermelődés. Minden erőforrásnak meg kell újulnia, és bizony ezek közé tartozik az ember is. Kell, hogy mindig elegendő új emberpalánta vágjon neki az életnek, hogy legyen remény arra: mindig lesz, aki aktív korában eltartja a társadalmat. Ha nem így lenne, összeomlana minden. Egyetértesz? Akkor te is bedőltél a kettesnek.

A gyereknevelést társadalmi kötelezettségnek beállítani a legotrombább politikusi megnyilvánulások egyike. Azt sugallja, hogy az állam valamiféle jótevő, aki kisegíti az egyént, és az egyén hálával tartozik neki, és illik rendesen viselkednie, és a rendes viselkedés során sok-sok gyereket csinálni. Két szoba, három gyerek, négy kerék. A hazugság nyilvánvaló: beszedték a sok járulékot, jól ellopták mind, és most nincs meg. Jön a nyugdíj, ki kéne fizetni valamiből, kellenek tehát az új emberek, akiket szintén meg lehet lopni. Az állam egy élősködő, és erre az élősködő szerepére nincsen szükségünk.

Mint ahogyan nincsen szükségünk biztatásra sem, ha gyereket szeretnénk. Érdekes módon nem halt ki félúton az emberség még az előtt, hogy kialakult volna az állam. Érdekes módon nyugodtan rá lehet bízni a biológiára, hogy aki akar gyereket, annak legyen. Fogják akarni, nyugi. Valamennyi utánpótlás mindig lesz. Kicsit több, vagy kevesebb, nem mindegy? Egy jó adórendszernek ez teljesen lényegtelen, mert az nem kirabolni akarja őket, hanem csak a minimális mértékű elosztást végrehajtani. Pont ezt teszi a Demokrácia 2.0.

Mellesleg tesz még valamit. Sajnos szembe kell néznünk azzal, hogy nem vagyunk egyformák. Nem minden ember akar önszántából részt venni a társadalom építésében, mert van, aki csak kivenni akar belőle. Természetesen semmilyen elméletnek nem szabad felcímkéznie sem ezen az alapon, sem bármilyen más módon. Nem vonhatjuk ki az össztársadalmi újraelosztásból azokat, akik csak kivenni akarnak, egyvalamit viszont megtehetünk. Megakadályozhatjuk, hogy a gyereknevelés ürügyén többlet juttatást szedjenek ki a szociális elosztó rendszerből.

Kegyetlenül hangzik, tudom, hogy a gyereket nevelő szülők nem kapnak egy fillért sem pluszban, de a helyzet az, hogy van itt egy probléma. Jelenleg igyekszünk nem tudomást venni arról, hogy társadalmunknak van egy hányada, amelyik részt vesz, és amely csökkenő létszámú, valamint van egy másik, jelenleg még kisebb hányada, amelyik viszont növekszik. Jelenleg a gyereknevelési támogatások kifejezetten jó üzletté teszik a sok gyerek nemzését azok számára, akik nem kívánnak gondoskodni róluk olyan mértékben, ahogyan az elvárható lenne. Felelős szülő nem mer gyereket vállalni, pedig neki kéne, a felelőtlennél pedig üzemel a futószalag, pedig annak sem kéne. Utóbbiak gyerekeit az utca fogja felnevelni, és garantált a bűnözők utánpótlása. Ennek lehet mellébeszélni, lehet elhallgatni, lehet belőle faji kérdést csinálni, de a megoldás nem látszik, sehol. Nem csak nálunk, de sehol a nyugati demokráciákban. Ketyeg az időzített bomba, tik-tak.

A Demokrácia 2.0 meglépi azt, amit ez ügyben meg kell. Első ránézésre biztosan nem tűnik humánusnak a gyereknevelési támogatások megszüntetése, de ezzel egy sokkal nagyobb, társadalmi méretű problémát oldunk meg.

Heves szócsatákat vívok az elképzelésemről, és közben szembesülök annak sarkalatos pontjaival. Ezeket szeretném külön kiemelni, itt is az első.

A tervezetem egész logikájának megértéséhez elengedhetetlen a segély típusú juttatás igazságtalanságának megértése. Valaki szegény, ezért a társadalom őt kisegíti, ez a modell. Persze ahhoz, hogy meghatározhassuk, hogy ki a szegény, kell egy definíció. Mondjuk x forintnál kevesebb jövedelme van. Akkor adunk neki plusz pénzt, ezt kívánja a társadalmi szolidaritás. Egyetértesz?

Ha igen, akkor már el is hasaltál az első logikai bukfencen.

Sajnos a sajnálat, az empátia társadalmi léptékben nem működik. Ezek egyéni kategóriák, két ember között klassz, de amikor tömegek nevében hivatkoznak rá, ott valami nem stimmel. Ugyanis a sajnálat így nem definiálható.

Amikor meghatározzuk, hogy ki a szegény, húzunk egy vonalat. Aki alatta van, kap, aki felette, nem kap. A juttatás soha nem 1 forint, mégis azért, mert neki 1 forinttal többje van, elbukja a juttatást. Megbüntettük azért, mert többje van. Pedig lehet, hogy az, hogy többje van, csak annyi jelent, hogy ő igyekezett. Ő próbált valamit, így lett egy picivel több jövedelme. A másik csak lógatta a lábát, de neki fogunk majd adni juttatást, nem annak, aki a rendesebb ember.

A példát nem szükséges tovább bonyolítani. Levezethető belőle szinte az összes állami juttatás igazságtalansága. Mindig van egy határ, és mindig rosszabbul jár az, aki magától próbálta a sorsát jobbá tenni. Kivételt csak azok a juttatások képeznek, amelyek az adórendszer kategóriáitól függetlenül is létező paraméterekhez vannak kötve. Ilyen például a létezésünk, ilyen az önállóságunk. A Demokrácia 2.0 pontosan ilyen feltételekhez köti a dolgokat, és mellőzi a mesterséges, kitalált határokat.