Demokrácia 2.0

Az apanázs első ránézésre fantasztikus, mert alanyi jogon jár. Második ránézésre már kellemetlen, mert a képhez tartozik az is, hogy több pénzért kunyerbálni állam bácsitól teljesen értelmetlen, mert nem fog adni. Nincs miből. Oké, de mi van, ha valaki bármilyen okból mégis többre szorul rá? Járjuk körül ezt a témát.

Vegyük a munkaképesek esetét először. Több pénzre szorul, mert ott a gyerek, meg minden, és nincs munka. De mi az, hogy nincs munka?? A kicsi munka is munka. A mostani rendszerben nem, mert akkor ugrott a segély, de az apanázs alanyi jogon jár, és akárhány órát sikerül ledolgozni a hónapban, már előbbre van azzal is. És a munkaerőpiac tárt karokkal fogadja, mert vállalkozni könnyű, dolgozni pedig nem muszáj. Aki munkaképes, és akar dolgozni, az fog találni munkát.

Ha valaki nem munkaképes, annak pedig meg kell nézni az okát. Vagy baleset, vagy született rendellenesség lehet, a baleset- illetve egészségbiztosítás hivatottak fedezni a plusz költségeket. Neki is megvan a szükséges többlet bevétele.

Persze, nem vagyunk mindenhatóak, elképzelhető, hogy valamely eset kimarad. Elképzelhető, hogy valakinek tényleg kevés az apanázs, és nem kap többet. Az állam nem ad plusz pénzt, de vegyük észre, hogy ez a korlát csak az adófizetők pénzére vonatkozik. Csak az nem fair, hogy bárkinek a befizetett adóját vegyes célra költsük, de más pénzek áramlását semmi nem akadályozza. Ott van a nemzeti adománygyűjtő, az alapítványok szabadon gyűjthetnek az állam által nem finanszírozott célokra pénzt. A törvényhozók figyelemmel kísérhetik az adományok áramlását, és onnan ötleteket is meríthetnek. Ha felbukkan egy jellemzően finanszírozatlan terület, felállíthatnak erre a célra egy adókasszát, amely onnantól intézményesítve szedi be a pénzeket a megfelelő helyről. Az alapítványok, segélyező egyesületek gyorsan le tudják reagálni a világ változásait, és a nehéztüzérség, az állami apparátus majd idővel utána mozdul. Amit az állami finanszírozás lefed, onnan kivonulhat az egyéni segélyezés, és felszabadulhatnak a forrásai arra, hogy újabb jelenségeket reagáljon le.

Íme ékes bizonyítéka annak, hogy tőlünk nyugatra sem kolbászból van a kerítés. Az Unió éppúgy régiókat kezel, mint ahogyan az országon belül is a helyszín alapján döntenek támogatásokról. Szépen beette ez magát a gondolkodásunkba, és felszínesen elfogadjuk a módszert. Igen, le van pukkanva az a környék, ezért támogatásra szorul. Ez így jó, nem?

Ez így nagyon nem jó.

A regionális támogatás elve elköveti azt az otromba hibát, hogy nem az emberből indul ki. Pedig csak az emberből szabad kiindulni. Van gazdag ember, meg van szegény ember. Nincs olyan, hogy szegény régióban szegény ember, meg gazdag régióban szegény ember. Csak szegény ember van. Ő támogatásra szorul, bárhol is van. Ha úgy vesszük, a regionális támogatások léte beismerése annak, hogy nem sikerült a segélyezés. Nem adtak eleget. Ha eleget adtak volna, nem lenne szükség a regionális vacakolásra.

Azok kedvéért, akik még a reggeli kávéjuk előtt vannak, és ebből azt szűrték le, hogy én az elmaradott régiókat cserbenhagyom, kifejtem egy kicsit.

Az elmaradott régió mitől elmaradott? Attól, hogy sok ott a szegény ember. A fejlett régió mitől fejlett? Attól, hogy sok ott a gazdag ember. Az elmaradott régióban jellemzően az átlag alatt élnek az emberek, a fejlett régióban jellemzően az átlag felett. Mit is csinál a kompenzációs rendszer? Közelíti a jövedelmeket az átlaghoz. Tehát a fejlett régióban jellemzően mindenkitől elvesz, az elmaradott régióban jellemzően mindenkinek hozzátesz. Képzeljük el azokat a falvakat, ahol konkrétan senkinek sincsen munkája. Most ki-ki tehetsége szerint kuncsorog segélyért, ami nagyon semmire sem elég. (Kivéve, ha csinál nyolc gyereket, de az egy külön történet.) És akkor képzeljük el, hogy érkezik a kompenzációs rendszer, és onnantól mindegyikük alanyi jogon kapja az apanázst. Bődületes többletjövedelem a falunak. Beindulhat az élet.

Ez a kompenzációs támogatás az egyénnek jár, és minden környéket pont annyira támogat, amennyire az rászorul: amennyire az ott élő emberek rászorulnak. Ez így igazságos. Régiós határvonalak húzogatására pedig semmi szükség.

Most kicsit lógassuk bilibe a kezünket. Tegyük fel, hogy megnyeri a választást a Demokrácia 2.0-t képviselő párt. Mi történik akkor?

Értelemszerűen a dolog nem úgy működik, hogy csettintünk egyet, és átálltunk a másik szisztémára. Szükség van a kétharmados többségre ahhoz, hogy a jelenleg alkotmányban rögzített dolgokat is meg lehessen változtatni. Tegyük fel, hogy ez is megvan. Akkor lehet kezdeni a munkát.

El kell különíteni a célokat és a lehetőségeket. A koncepció, mint program lehet kőbe vésett. A Demokrácia 2.0-t képviselő párt lehet az első, amelyiken tényleg számon kérhetik azt, amit a választások előtt mondott. Igen, tényleg ezt fogja képviselni - hosszú távon. Azonnal még nem lehet. Először meg kell alapozni.

A legnagyobb problémát az előző rendszer tartozástömege jelenti. Ez a tartozás nagyon sokféle. Van, ami konkrét hitelszerződésben van rögzítve, és van, ami csak (számszerűsíthető) mulasztás. Ott van például a nyugdíjak fedezete. Befizettük a járulékot, ők elköltötték, és most nincs meg. Irtózatosan nagy összeg az is. Az itt leírt koncepció szerint az örökölt tartozást le kell nullázni, mert nincs olyan adónem, nincs olyan adókassza, amelyiknek feladata lenne az elődök szennyesének mosogatása.

Illetve egy darabig kell, hogy legyen. Sajnos kell egy törlesztési adó, amit kifejezetten arra a célra szánunk, hogy abból leszurkoljuk a kötelezettségeinket. A parlament oldalára kikerülhet a számláló, ami jó esetben lefelé pörög. Rossz esetben napvilágra kerül újabb tartozás, és felfelé ugrik egyet. Persze mint minden adókasszának, úgy ennek is nyomon követhető a ténykedése a neten. Pontosan ott lesz, hogy mely tartozások vannak, mikor fizetendőek, mennyi a kamat stb.

Talán egy határozott fellépéssel, a minden kifizetésének az ennyire egyértelmű szándékával lehet kedvezőbb fizetési kondíciókat kialkudni, de vérmes reményeink ne legyenek. Ezt egyszer le kell tudni ahhoz, hogy a társadalom fellélegezhessen.

Közben lehet felszabadítani forrásokat. Megszüntetni bizonyos pazarlásokat. Ahol egyértelműen megfojtotta az adó az iparágat, ott könnyíteni, mert a járulékos veszteség mindig nagyobb. Egyértelműen, deklaráltan leállni a látványberuházásokkal. Nincs stadion, nincs díszburkolat, spórolás van egészen addig, amíg nem lélegzik fel a gazdaság a terhek alól.

Közben nem szabad szem elől téveszteni a célt. Minden intézkedést szembesíteni lehet a programmal: tényleg abba az irányba vezet? Ha igen, akkor rendben, szavahihető volt a párt.

Az előre megtervezett szabályozások nem alkotnak kerek egészet. Nincsen rá garancia, hogy a mostani rendszerben létrejött egyensúlyok az egészen eltérő szabályozók mellett is beállnak maguktól. Lehet, hogy valami borulni kezd, és közbeavatkozást sürget. Mi ilyenkor a teendő?

Nos, ezért van a parlament. Ha jól vannak létrehozva az adótörvények, az egyes adókasszák önjáróak lesznek, és beavatkozás nélkül lereagálják a területükön bekövetkező változásokat. A parlamentben leolthatják a villanyt, az urak hazamehetnek. De csak a már működő adókasszák ilyenek. Amikor új jelenség üti fel a fejét, közbe kell lépni, és ez a parlament dolga marad. (Vagy ha helyi jelenségről van szó, akkor az önkormányzaté.)

Ilyenkor létre kell hozni egy új szabályozót. A szabályozó minden esetben egy beszedési definíciót és egy kifizetési definíciót tartalmaz. Megmondom, kitől, milyen feltételekkel szedem be az adó forrását, és azt is, hogy kinek, milyen feltételekkel fizetem ki. Mondok egy példát.

Tegyük fel, hogy a rendszer valamiért nem kedvez a kisvállalkozásoknak. Márpedig a kisvállalkozásokra szükség van, nélkülük leromlik a gazdaság. A teendő, hogy őket támogassuk. Miből? Nos, eléggé egyértelmű, hogy akikből túl sok van, azok kárára kellene finanszírozni a támogatási rendszert. A lényeg, hogy jó definíciókat hozzunk arra, mi a kisvállalkozás, és mi a nagy. Az új szabályzó révén plusz pénzt fog kapni az, aki elindít egy új vállalkozást, és meg lesznek adóztatva a nagyok. Persze a gazdaságnak van egy adóelkerülő természete, ezért a nagyok majd igyekeznek kisebbekké válni, vagy legalábbis kisebbeknek látszani. De ha jól van meghatározva az, hogy a nagy mitől nagy, akkor ezzel nem lesz probléma. Akkor pont az a folyamat fog elindulni, ami a cél volt.

Jött egy olyan felvetés, miszerint ezt a tervezetet jobb lenne egy a mienknél fejlettebb országban bevezetni. Nem értek vele egyet.

Egyrészt ez a hazám. Ennek a sorsa érdekel, és nem akarok elhúzni innen egy vállrándítással, ahogyan azt most sokan teszik. Nem tudok beletörődni, hogy csak úgy tönkreteszik a hazámat, és bízom benne, hogy ezzel nem vagyok egyedül.

Másrészt minden éremnek két oldala van. Azokban az országokban, ahol akár most, a válság (utóhatásainak) kellős közepén sem érzik igazán meg, hogy szarabb lett az élet, vajon miért érnék el az emberek ingerküszöbét a tervezetem nyújtotta előnyök? Nem hiszem, hogy ott ez fülekre találna. Ehhez képest most nálunk Viktorék szorgalmasan szerelik szét mindazokat a vívmányokat, amiket a rendszerváltás óta sikerült elérni. Most fog szembesülni vele mindenki, hogy ja, oktatás se jár, ja, egészségügy se jár, ja, még a tűzoltó se fogja ingyen eloltani a házadat. Pici időbe fog telleni, amíg a többségnek ez leesik, de előbb-utóbb le fog esni. És akkor a mostaninál bármi jobb lesz.

Persze olyan alapon, hogy bármi jobb, valami más is jobb lehet, jogos. De szeretném felhívni a figyelmet, hogy minden rezsim kitermeli a maga elitjét. Azokat, akiknek a viselkedése trendi. Jelenleg úgy tűnik, hogy ez az ország csupa olyan emberből áll, aki vagy buszsávban keresztben parkoló hummeres, vagy pedig azzá szeretne válni. Ez a kép szerintem csalóka. Jelenleg is bejár a gyárba dolgozni pár millió ember, akik valamiért ragaszkodnak ahhoz az "elavult" módihoz, hogy pénzt teljesítményért cserében illik kapni. Tudom, ma már ez vérciki, legalábbis az aktuális trendi álláspont szerint. A tisztességes, dolgozó embert ez a rendszer orrba-szájba szívatja. Én hiszem, hogy ez meg tud változni. Ennek meg kell változni, mert ha idővel eltűnnek a tisztességes, dolgozó emberek, akkor a most uralkodó léhűtők nem lesz, akiből hasznot húzzanak, márpedig ha ez így megy tovább, akkor el fognak tűnni. Vagy úgy, hogy megváltoznak, vagy úgy, hogy a továbbiakban egy másik országban lesznek tisztességes, dolgozó emberek.

Én erre a változásra bazírozok. Arra, hogy ezeket a tisztességes, dolgozó embereket csak meg kell szólítani. Amit jelenleg egyik párt sem tesz meg.

A civilizáció sűrűjében elég könnyű kalamajkát okozni. Megy ez véletlenül is, aminek a kárát a kötelező egyéni felelősségbiztosítás terhére lehet szépen rendezni. Vagy lehet szándékosan, mint a címben említett két példa mutatja. Utóbbi esetben a kárt okozónak önmagának kell rendeznie a kárt. A kár pedig tetemes lehet.

Egyszerűbb esetben egy intézmény, egy irodaház kerül kiürítésre bizonyos időre, ami a dolgozókat hátráltatja, és a kár a munkáltatót éri. Húzósabb az, amikor a város közepén sikerül megbénítani a forgalmat, akár órákra. Ha egy belvárosi forgalmas útszakasz lebénul, az a fél város közlekedésére kihatással lehet. Hogyan lehet az ilyen helyzetet kártalanítani?

A problémát az okozza, hogy nagyon sok embert ér nagyon kis kár. A késés mértékét szokták beszorozni egy átlag óradíjjal, így szokás költségesíteni az utazási idő megváltozását. Nagyon nehéz megmondani, hogy az egyes emberek mennyivel kerültek hátrányba, hogy ki konkrétan hány perccel később ért el úticéljához a bombariadó/öngyilkosjelölt miatt, az összes késéstömeget viszont elég pontosan meg lehet becsülni.

Nyilvánvalóan felesleges hercehurca lenne valahogy visszajuttatni az akkor forgalomban lévőkhöz az őket ért kárt, az ügyintézés költsége nagyságrendekkel meghaladná a károkozást. Valami egyszerűbb kell.

Azt eszeltem ki, hogy osszuk szét a kárt a két nagy károsult csoport között: személyautósok és tömegközlekedés. Pontosan tudjuk, hogy a személyautósok mely kasszába fizetnek be azért, hogy azon az úton időben célhoz érjenek. Ez az útdíjkassza. Az őket illető kártalanítási részt borítsuk bele hát az útdíjkasszába. A tömegközlekedéssel utazókat illető kártalanítási részt pedig adjuk oda a tömegközlekedési vállalatnak. Legyen a kártalanítási összeg úgy megfelezve, amilyen arányú az érintett (földrajzi értelemben vett) területen az egyéni- és a tömegközlekedés aránya.

Mind az egyéni-, mind a tömegközlekedés esetén fizetünk azért, hogy közlekedhessünk. A díj mértéke egy szolgáltatási szint aktuális fajlagos értékéből számolódik. Tehát megvan adva, hogy az utak fenntartója milyen útminőséget kell, hogy tartson, illetve a tömegközlekedési vállalat szolgáltatási szintje is részletes szabályzatban van rögzítve. Erre kötelesek törekedni, és a törekvésük ellenértékét beszedni úgy, hogy az azt finanszírozó kassza értéke egy bizonyos határok közötti egyenleget mutasson.

Ha ezekbe a kasszákba bármilyen címszóval beteszünk egy plusz összeget, az azt fogja eredményezni, hogy előbb-utóbb valamelyik díjkalkulációnál kibukik a különbség. Lehet, hogy csak 1 forinttal, de olcsóbb lesz a buszjegy, vagy az egy napos útdíj (ha éppen lesz olyan). Hosszú távon az autósok/tömegközlekedők ha kicsit is, de egyértelműen és határozottan olcsóbban fognak tudni közlekedni. És ezzel kártalanítódtak. Nem feltétlenül pont ugyanazok, akik azon a napon a dugóban ülve káromkodtak, de ez legyen szerencse dolga.

Mivel szándékos károkozásról van szó, biztosító erre nem fizet. Az illető vagy élete végéig törleszt, vagy vállalkozik kényszermunkára, hogy hamarabb letudja. De kifizeti!

Nézzünk egy olyan témát, aminek a rendberakása egészen biztosan kiveri a biztosítékot elsőre. Talán másodikra is, de sokadikra már nem. Talán sikerül visszalapátolni a szart a lóba, és megértetni a társadalommal, hogy mekkora démonizálás folyt eddig.

Most az van, hogy a kormányzat szemforgató módon elutasítja a drogok minden változatát, miközben tudvalevőleg szépen el van terjedve sok fajtájuk. A szintén tudatmódosító alkohol és a szintén addiktív nikotin eközben busás bevételi forrás a kasszának. Alkoholba belehalhatnak emberek, az belefér, drogba nem, mert arról ec-pec-kimehecc alapon egyszer úgy döntöttünk, hogy az az ördögtől való.

Nézzük, hogyan lehet ezt rendesen csinálni.

Miért is nézi ellenszenvvel a társadalom az élvezeti cikkek fogyasztását? Mert káros hatásaik vannak. Hát akkor miért nem nézzük a káros hatások oldaláról a dolgot?

Aki eddig figyelt, kitalálhatja, minek alapján fogom megkülönböztetni a káros hatásokat:
- Visszafordítható káros hatások
- Visszafordíthatatlan káros hatások

Nyilván ha valaki belehal, az nem kérdés: a halál elfogadhatatlan. Ezért definiálni kell a kockázatnak azt a mértékét, ami már megengedhetetlen. Konyhasó-túladagolástól is meg lehet halni, és a hurkapálca is válhat halálos fegyverré. A kérdés az, hogy megfelelő ellenőrzéssel, adagolással korlátok között tartható-e a kockázat. Úgy hiszem, az esetek többségében igen. A könnyű drogok esetében ez egyszerűbb, a kemény anyagok között viszont lehet olyan, amelyik bármilyen szabályozás mellett is túl kockázatos marad, ezért fennakad a rostán. Az alacsony kockázatú drog megfelelő ellenőrzéssel működhet, a magas kockázatú viszont be lesz tiltva.

Képzeljük el ezt az egészet úgy, hogy van külön drogbolt, ahol megfelelő adagokban, használati utasítással lehet kapni az anyagokat. Csak nagykorút szolgálnak ki, és ha az illető láthatóan nem tiszta, akkor megtagadhatják tőle. Az árus az engedélyét kockáztatja, ha nem tartja be az előírásokat. Akár egyszerű tesztek végrehajtását is kérheti a vásárlótól, ha úgy látja, annak tudata nem tiszta.

Ha van olyan drog megfelelő számban, ami törvényes kockázat nélkül fogyasztható, úgy hiszem a betiltott drogokra senki nem lesz kíváncsi.

Könnyű drogokkal is lehet úgy függővé válni, hogy a fogyasztási kényszeren túlmenően káros hatásai lesznek az illetőre. Elveszti az állását, családját, egészsége károsodik stb. Ezek olyan hatások, amelyek kompenzálhatóak, a kompenzálás költsége pedig forintosítható, és a drogárusításra ráterhelhető. Lehet, hogy drága lesz ettől a drog, lehet, hogy nem annyira, de az biztos, hogy az illegális árusításnak így vége. A lényeg, hogy akármennyibe is kerül, az illető a vásárláskor kifizeti az összes várható kockázat költségét. A társadalomnak nem fog egy fillérjébe sem kerülni a gyógykezelése, és egészen biztosan nem lesz magára hagyva, ha problémája lesz belőle.

Tudom, hogy sokan csak azt fogják nézni, hogy drogot bárhol is árulni BŰN!!! BŰN!!!, én viszont ezektől az emberektől azt kérem, hogy fogalmazzák meg pontosan, hogy egy ilyen rendszerben mi az, ami szerintük rossz lesz.

Létezik valahol egy reklám etika, ami a résztvevők önkéntes szerveződésével akár elérhetné önállóan azt a célt, hogy ne jusson el hozzánk szellemileg leépítő tartalom. Sajnos a jelek szerint ez az önkéntes megoldás nem éri el célját.

Van aztán egy médiahatóság, amely árgus szemekkel figyel, és azonnal büntet, ha talál rá okot ürügyet. Nyilvánvaló, hogy az ő számukra ez csak ürügy, mert tevékenységük távolról sem közelíti a célt. Csak begyöpösödött szabályok mechanikus betartatásáról van szó, közben pedig a reklámozók úgy kerülik meg, ahogy akarják azokat.

A büntetgetés módszere eleve lehetetlenné teszi a cél elérését. Büntetni csak kőbe vésett szabályok alapján lehet, a reklámnak pedig a komplex jelentése fejti ki a hatását, nem egy-egy kiragadott aspektusa, amely belefogalmazható egy szabályba. Csak a komplex jelentést értelmes vizsgálni, és keresni benne a szándékokat. Például előszeretettel használnak dupla fenekű mondatokat a reklámozók. Például "ez az első ... (első tulajdonság) termék, amely ... (második tulajdonság)". A vessző utáni jelző kiegészítheti és értelmezheti is a főnevet. Megfelelő hangsúllyal elérhető, hogy a világon mindenki az egyik jelentésre gondoljon, miközben a bíróság előtt majd a másikkal fognak védekezni, és a szabállyal már nem lehet őket megfogni.

Mi lehet a megoldás?

A megoldás hasonló lehet, mint a cigarettásdobozon lévő felirat. Ha a reklám szükségessé teszi, el kell helyezni utána egy értelmező szpotot. A példánál maradva mondjuk "az előbbi reklám azt sugallja, hogy az illető termék ..., ez azonban nem igaz, mert csak ..." Ha ez az értelmező szpot tételesen helyes, a reklámozó hiába perel. Igazat mondtak róla, így járt. Azt pedig ugye már könnyen kitaláljátok, hogy az értelmező szpot teljes költségét ki fogja kifizetni :)

A butítást kompenzáló adó esetében az irányadó mérőszám a butítás összes mértéke. Vagy azzal ellensúlyozzuk, hogy helyreigazítjuk, vagy azzal, hogy ellehetetlenítjük. Dupla annyiért röhejessé válni? Nem fogja megérni nekik. A nagyok előbb ki fogják kérni a hatóság véleményét, és csak akkor teszik közzé a reklámjukat, ha az lemehet helyreigazító szpot nélkül. Vagyis nincs benne semmi sumákolás, semmi alantas szándék. A célt elértük.

És ismét nem költöttünk egy fillért sem az adófizetők pénzéből.

Szekularizált társadalomban élünk, mégis elő tud fordulni sajnos az, hogy bizonyos egyházak hatalmi törekvése utat kap. Ateista emberek adóforintjaiból támogat az állam egyházakat, nehezen megindokolható módon. Pedig a jó módszer itt is, és minden más területen is az, hogy mindenki csak ahhoz járuljon hozzá, amire szüksége van, amit igénybe is vesz.

A magukat történelmi egyházaknak tituláló keresztény egyházak kiharcoltak maguknak többletjogokat. Ez színtiszta hatalmi harc. Osztozkodnak a közös koncon, mindegyik többet szeretne belőle magának. A megoldást a Demokrácia 2.0 az alapoknál egyértelműsítette. Nincs erre beszedve adó, tehát nincs miből az egyházakat fizetni.

Az egyházaknak ettől még persze nem kell feltétlenül kétségbe esniük. Legalábbis nem mindnek. A kérdés az, hogy eddig becsaptak-e minket. Lódítottak-e a híveik "hű, de rettentően magas" számát illetően? Ha igen, akkor kínos lesz. Ugyanis a Demokrácia 2.0 rendszerében semmi más nem történik, mint hogy az állam nem szedi be azt a pénzt, amit továbbutalna az egyháznak, hanem otthagyja a híveknél, az ő döntésükre bízva, hogy támogassák azt. A hívő számára legfontosabb az egyháza, nem? Akkor ha otthagyták nála a plusz pénzt, azt oda is fogja adni az egyháza támogatására, nem? Ha igen, akkor az egyház igen jól is járhat, mert kiderülhet, hogy a hívei sokkal többet is rászánnak, mint amennyit most az államtól kap.

Ha viszont az derül ki, hogy a híveknek eszük ágában sincsen támogatni, vagy nem olyan mértékben, mint korábban, akkor talán jobban teszik, ha csöndben maradnak. Akkor ugyanis az van, hogy egész eddig becsaptak bennünket, és kicsaltak a közös kasszából olyan pénzeket, ami a hívek száma alapján nem járt volna nekik.

Mindez csak a hitélet finanszírozására vonatkozik. Az egyházak iskolákat, kórházakat is fenntartanak, amivel nincsen semmi probléma addig, amíg azok megfelelnek pontosan ugyanazoknak a normáknak, amelyeket a világi iskoláktól, kórházaktól elvárunk. Ha így tesznek, megkaphatják ugyanazt a normatív finanszírozást rá, semmivel sem többet.

Tüntetnek az egyetemisták, és jól teszik. Miért is nem jöhet létre ez a szituáció az én koncepcióm szerinti adórendszerben?

Ugyebár, ha emlékeztek, nálam az iskola elejétől végéig teliben fizetős. Akkor ezek szerint én egyetértek azzal, amit most a kormány csinál?

NEM.

A különbség a rendszerben lakozik.

A mostani rendszerben az állam kifacsarja az adófizetőket. Azok, akik felelősséggel vállalnak gyereket, tehát gondolnak a taníttatásukra is, dolgoznak. Tehát pénzt keresnek. Tehát adót fizetnek. Sok adót fizetnek. Ki vannak zsigerelve. Aztán amikor jön a (jogos) felháborodás, hogy hát ilyen körülmények között ugyan mégis hogyan lehetne gyereket vállalni, akkor odadobnak valami alamizsnát. Például ingyenes tandíjat, például családi pótlékot. Mindezt azért, mert előzőleg elszedtek mindent.

Ha az adófizetőket nem zsigereljük ki, akkor mindjárt megváltozik a kép. A Demokrácia 2.0 rendszerében becsléseim szerint egy átlag keresőkből álló szülő páros nagyságrendileg 200 ezerrel visz haza többet, mint a mostani rendszerben. Ha többet keresnek, még többel. Ebből kell gazdálkodni, és felelősen kitalálni, hogy hány gyereket tudnak vállalni. Lehet rá előre takarékoskodni is.

A D2.0 rendszerében az jár nagyon pórul, akinek csak azért lett gyereke, hogy pénzt kapjon utána. Ott nincs mese, büntetjük, mert azt érdemli.

Ha pedig a felelősen gondolkozó szülőknek mégsem futja mindenre, akkor ne tessék elfeledkezni a tandíj előleg lehetőségéről, ami csak tanulmányi eredményhez van kötve, keretszám nélkül, és ugyan vissza kell fizetni, de alanyi jogon kapott apanázsból lehet ezt megtenni, tehát garantált a forrása.

A Demokrácia 2.0 rendszerében mindenki tanulhat, aki képes rá.