Demokrácia 2.0

A civilizáció sűrűjében elég könnyű kalamajkát okozni. Megy ez véletlenül is, aminek a kárát a kötelező egyéni felelősségbiztosítás terhére lehet szépen rendezni. Vagy lehet szándékosan, mint a címben említett két példa mutatja. Utóbbi esetben a kárt okozónak önmagának kell rendeznie a kárt. A kár pedig tetemes lehet.

Egyszerűbb esetben egy intézmény, egy irodaház kerül kiürítésre bizonyos időre, ami a dolgozókat hátráltatja, és a kár a munkáltatót éri. Húzósabb az, amikor a város közepén sikerül megbénítani a forgalmat, akár órákra. Ha egy belvárosi forgalmas útszakasz lebénul, az a fél város közlekedésére kihatással lehet. Hogyan lehet az ilyen helyzetet kártalanítani?

A problémát az okozza, hogy nagyon sok embert ér nagyon kis kár. A késés mértékét szokták beszorozni egy átlag óradíjjal, így szokás költségesíteni az utazási idő megváltozását. Nagyon nehéz megmondani, hogy az egyes emberek mennyivel kerültek hátrányba, hogy ki konkrétan hány perccel később ért el úticéljához a bombariadó/öngyilkosjelölt miatt, az összes késéstömeget viszont elég pontosan meg lehet becsülni.

Nyilvánvalóan felesleges hercehurca lenne valahogy visszajuttatni az akkor forgalomban lévőkhöz az őket ért kárt, az ügyintézés költsége nagyságrendekkel meghaladná a károkozást. Valami egyszerűbb kell.

Azt eszeltem ki, hogy osszuk szét a kárt a két nagy károsult csoport között: személyautósok és tömegközlekedés. Pontosan tudjuk, hogy a személyautósok mely kasszába fizetnek be azért, hogy azon az úton időben célhoz érjenek. Ez az útdíjkassza. Az őket illető kártalanítási részt borítsuk bele hát az útdíjkasszába. A tömegközlekedéssel utazókat illető kártalanítási részt pedig adjuk oda a tömegközlekedési vállalatnak. Legyen a kártalanítási összeg úgy megfelezve, amilyen arányú az érintett (földrajzi értelemben vett) területen az egyéni- és a tömegközlekedés aránya.

Mind az egyéni-, mind a tömegközlekedés esetén fizetünk azért, hogy közlekedhessünk. A díj mértéke egy szolgáltatási szint aktuális fajlagos értékéből számolódik. Tehát megvan adva, hogy az utak fenntartója milyen útminőséget kell, hogy tartson, illetve a tömegközlekedési vállalat szolgáltatási szintje is részletes szabályzatban van rögzítve. Erre kötelesek törekedni, és a törekvésük ellenértékét beszedni úgy, hogy az azt finanszírozó kassza értéke egy bizonyos határok közötti egyenleget mutasson.

Ha ezekbe a kasszákba bármilyen címszóval beteszünk egy plusz összeget, az azt fogja eredményezni, hogy előbb-utóbb valamelyik díjkalkulációnál kibukik a különbség. Lehet, hogy csak 1 forinttal, de olcsóbb lesz a buszjegy, vagy az egy napos útdíj (ha éppen lesz olyan). Hosszú távon az autósok/tömegközlekedők ha kicsit is, de egyértelműen és határozottan olcsóbban fognak tudni közlekedni. És ezzel kártalanítódtak. Nem feltétlenül pont ugyanazok, akik azon a napon a dugóban ülve káromkodtak, de ez legyen szerencse dolga.

Mivel szándékos károkozásról van szó, biztosító erre nem fizet. Az illető vagy élete végéig törleszt, vagy vállalkozik kényszermunkára, hogy hamarabb letudja. De kifizeti!

Nézzünk egy olyan témát, aminek a rendberakása egészen biztosan kiveri a biztosítékot elsőre. Talán másodikra is, de sokadikra már nem. Talán sikerül visszalapátolni a szart a lóba, és megértetni a társadalommal, hogy mekkora démonizálás folyt eddig.

Most az van, hogy a kormányzat szemforgató módon elutasítja a drogok minden változatát, miközben tudvalevőleg szépen el van terjedve sok fajtájuk. A szintén tudatmódosító alkohol és a szintén addiktív nikotin eközben busás bevételi forrás a kasszának. Alkoholba belehalhatnak emberek, az belefér, drogba nem, mert arról ec-pec-kimehecc alapon egyszer úgy döntöttünk, hogy az az ördögtől való.

Nézzük, hogyan lehet ezt rendesen csinálni.

Miért is nézi ellenszenvvel a társadalom az élvezeti cikkek fogyasztását? Mert káros hatásaik vannak. Hát akkor miért nem nézzük a káros hatások oldaláról a dolgot?

Aki eddig figyelt, kitalálhatja, minek alapján fogom megkülönböztetni a káros hatásokat:
- Visszafordítható káros hatások
- Visszafordíthatatlan káros hatások

Nyilván ha valaki belehal, az nem kérdés: a halál elfogadhatatlan. Ezért definiálni kell a kockázatnak azt a mértékét, ami már megengedhetetlen. Konyhasó-túladagolástól is meg lehet halni, és a hurkapálca is válhat halálos fegyverré. A kérdés az, hogy megfelelő ellenőrzéssel, adagolással korlátok között tartható-e a kockázat. Úgy hiszem, az esetek többségében igen. A könnyű drogok esetében ez egyszerűbb, a kemény anyagok között viszont lehet olyan, amelyik bármilyen szabályozás mellett is túl kockázatos marad, ezért fennakad a rostán. Az alacsony kockázatú drog megfelelő ellenőrzéssel működhet, a magas kockázatú viszont be lesz tiltva.

Képzeljük el ezt az egészet úgy, hogy van külön drogbolt, ahol megfelelő adagokban, használati utasítással lehet kapni az anyagokat. Csak nagykorút szolgálnak ki, és ha az illető láthatóan nem tiszta, akkor megtagadhatják tőle. Az árus az engedélyét kockáztatja, ha nem tartja be az előírásokat. Akár egyszerű tesztek végrehajtását is kérheti a vásárlótól, ha úgy látja, annak tudata nem tiszta.

Ha van olyan drog megfelelő számban, ami törvényes kockázat nélkül fogyasztható, úgy hiszem a betiltott drogokra senki nem lesz kíváncsi.

Könnyű drogokkal is lehet úgy függővé válni, hogy a fogyasztási kényszeren túlmenően káros hatásai lesznek az illetőre. Elveszti az állását, családját, egészsége károsodik stb. Ezek olyan hatások, amelyek kompenzálhatóak, a kompenzálás költsége pedig forintosítható, és a drogárusításra ráterhelhető. Lehet, hogy drága lesz ettől a drog, lehet, hogy nem annyira, de az biztos, hogy az illegális árusításnak így vége. A lényeg, hogy akármennyibe is kerül, az illető a vásárláskor kifizeti az összes várható kockázat költségét. A társadalomnak nem fog egy fillérjébe sem kerülni a gyógykezelése, és egészen biztosan nem lesz magára hagyva, ha problémája lesz belőle.

Tudom, hogy sokan csak azt fogják nézni, hogy drogot bárhol is árulni BŰN!!! BŰN!!!, én viszont ezektől az emberektől azt kérem, hogy fogalmazzák meg pontosan, hogy egy ilyen rendszerben mi az, ami szerintük rossz lesz.

Létezik valahol egy reklám etika, ami a résztvevők önkéntes szerveződésével akár elérhetné önállóan azt a célt, hogy ne jusson el hozzánk szellemileg leépítő tartalom. Sajnos a jelek szerint ez az önkéntes megoldás nem éri el célját.

Van aztán egy médiahatóság, amely árgus szemekkel figyel, és azonnal büntet, ha talál rá okot ürügyet. Nyilvánvaló, hogy az ő számukra ez csak ürügy, mert tevékenységük távolról sem közelíti a célt. Csak begyöpösödött szabályok mechanikus betartatásáról van szó, közben pedig a reklámozók úgy kerülik meg, ahogy akarják azokat.

A büntetgetés módszere eleve lehetetlenné teszi a cél elérését. Büntetni csak kőbe vésett szabályok alapján lehet, a reklámnak pedig a komplex jelentése fejti ki a hatását, nem egy-egy kiragadott aspektusa, amely belefogalmazható egy szabályba. Csak a komplex jelentést értelmes vizsgálni, és keresni benne a szándékokat. Például előszeretettel használnak dupla fenekű mondatokat a reklámozók. Például "ez az első ... (első tulajdonság) termék, amely ... (második tulajdonság)". A vessző utáni jelző kiegészítheti és értelmezheti is a főnevet. Megfelelő hangsúllyal elérhető, hogy a világon mindenki az egyik jelentésre gondoljon, miközben a bíróság előtt majd a másikkal fognak védekezni, és a szabállyal már nem lehet őket megfogni.

Mi lehet a megoldás?

A megoldás hasonló lehet, mint a cigarettásdobozon lévő felirat. Ha a reklám szükségessé teszi, el kell helyezni utána egy értelmező szpotot. A példánál maradva mondjuk "az előbbi reklám azt sugallja, hogy az illető termék ..., ez azonban nem igaz, mert csak ..." Ha ez az értelmező szpot tételesen helyes, a reklámozó hiába perel. Igazat mondtak róla, így járt. Azt pedig ugye már könnyen kitaláljátok, hogy az értelmező szpot teljes költségét ki fogja kifizetni :)

A butítást kompenzáló adó esetében az irányadó mérőszám a butítás összes mértéke. Vagy azzal ellensúlyozzuk, hogy helyreigazítjuk, vagy azzal, hogy ellehetetlenítjük. Dupla annyiért röhejessé válni? Nem fogja megérni nekik. A nagyok előbb ki fogják kérni a hatóság véleményét, és csak akkor teszik közzé a reklámjukat, ha az lemehet helyreigazító szpot nélkül. Vagyis nincs benne semmi sumákolás, semmi alantas szándék. A célt elértük.

És ismét nem költöttünk egy fillért sem az adófizetők pénzéből.

Az egyik legkézenfekvőbb ellenvetés az egész tervezettel szemben az, hogy ezt az emberek nem fogják betartani. A válasz az, hogy teljesen mindegy, mennyire akarják betartani. Elmagyarázom.

Vannak a helyrehozhatatlan károk, amik a mostani rendszerben is azok, és most is üldözzük az elkövetőiket. Ezen sokat nem lehet változtatni. Lehet viszont az adófizetési hajlandóságon. Nevezetesen egy egészen más összefüggésbe lehet helyezni az adóelkerülési próbálkozásokat.

Tessék észrevenni, hogy a "mindenki fizessen ki minden őt érintő költséget" elve szisztematikusan végigvezetve nem nagyon hagy nyitott kérdést. Van egy statisztikai becslés a fekete gazdaság részarányáról, és ehhez kapcsolódóan a szabályszegők számáról, és a szabályszegések értékéről. Arról is van statisztika, hogy hányat sikerül ezekből lefülelni, milyen értékben. A rábizonyított károkozást fel kell szorozni olyan arányban, ahogyan a felderített aránylik a becsült teljeshez, és akkor a lefülelt elkövetőkkel kifizettethetjük a becsült teljes kárt. A felderítés költségét is rájuk lehet osztani, a károkozásuk arányában.

Ha a károsult magánszemély volt, vagy cég (például rajta csattan a termékdíjjal való trükközés), akkor elég a kárt bizonyítani, és az erre a kártípusra szakosodott adókassza már meg is téríti. Majd a kártérítő adókassza be fogja szedni az elkövetőktől folyamatában. Ha a károsult egy másik adókassza (be nem fizetett adó például), akkor a kártérítő adókassza folyamatában utalja át neki a becsült kieső bevételt. Sem a károsultak, sem az adókassza nem szenvednek kiesést a rendszer jóvoltából.

A kártérítő típusú adókasszák törvényében célzott felderítési arány van kitűzve. Elsőre furcsának hangozhat, de az is baj, ha túl alacsony a felderítési arány, és az is, ha túl magas. Gondoljatok bele: nem az a cél, hogy minden elkövető el legyen csípve, hanem az, hogy minden kár meg legyen térítve. Az a cél már teljesült, és a felderítési költségek egekbe emelése csak azért, hogy azt a még felderítetlen pici százalékot is sikerüljön felgöngyölíteni, értelmetlen pazarlás. Nem az a megoldás, ha száz rendőr kerget egyetlen szabályszegőt.

Már utaltam a az okozott anyagi kár utáni kártérítésre, fejtsük ezt ki most részletesen.

Az országban tartózkodó összes embernek és minden itt tevékenykedő cégnek van kötelező felelősségbiztosítása. Állampolgárok esetében ez hatóságilag levonásra kerül az apanázsból, külföldiek esetében ez az itt tartózkodásuk, cégek esetében pedig az iparengedélyük feltétele. A gondatlanságból okozott károkat ez a felelősségbiztosítási rendszer rendezi. Az egyének esetében az önrész az apanázsukból vonódik le, cégek és külföldiek esetében legyen a biztosítók problémája, hogy hogyan szedik be a pénzt. A lényeg, hogy gondatlanságból okozott kár esetében minden esetben fizet a biztosító. Ha csak gondatlanság volt, nincsen további következménye, az elkövető viszont szívhatja a fogát a súlyos önrész, no meg a malus miatt.

Ha szándékos károkozásról van szó, akkor egészen más a helyzet. Nyilván olyan balga biztosító nincs, aki ilyenre kössön, tehát azt teljes egészében magának kell előteremtenie az illetőnek. Vagy legalábbis megpróbálni. Ha nincs vagyona, és az apanázsból levonható összeggel 642 év alatt térítené meg a kárt, akkor értelemszerűen valami nem jó. A levonható százalék a keresetére is érvényes, mégpedig arra súlyosabb mértékben. A kompenzációs levonások utáni rész nagyobbik hányada is elkobozható ilyen célra, legyen ez az arány mondjuk 70%. Tehát ha dolgozik, azzal mindenképpen több pénze lesz, de nem sokkal, mert összesen csak kb. 10%-ot tarthat meg (egyébként ez kb. 40%). De téríti a kárt, akár élete végéig. Ha szükséges, elő lehet írni számára kényszermunkát, amiből törleszthet.

A be nem hajtható rész központi adóból kerül kiegészítésre, és az egyszerűség kedvéért az összes szándékos károkozás térítése átfut ezen a rendszeren, függetlenül attól, hogy behajtható, vagy nem. A behajthatatlan követelések forrásául az szolgál, hogy minden behajtott kártérítési összeget felszoroznak olyan arányban, ahogyan a behajtható rész aránylik a teljeshez. Tehát ha bármilyen kár bizonyításra kerül, azt azonnal téríti a kártérítésre szolgáló kassza, amely önfenntartó: annyit szed be arányosan minden elkövetőtől, hogy fussa a saját működésére és a behajthatatlan károk rendezésére is.

Ha megátalkodott elkövetőről van szó, aki a társadalom minden igyekezete ellenére ismétel, akkor nincs mese, megy a fegyenctelepre. Onnan viszont már nincsen visszatérítés, az okozott kárt tőle már nem lehet behajtani.

Ez azt gondolom, drámai módon megváltoztatja a bűnözést, és az ahhoz való hozzáállásunkat. A bűnözők és rendőrök mintha barátságos meccset vívnának onnantól kezdve. A mostani tétje kipukkad, mert akit elkapnak, az belecsúszik a "nem nyert" osztályba, és fizet. A társadalom számára pedig marad a nettó egyenleg: ha kár ért, elég csak bejelenteni, és megtérítik.

Megjegyzendő még, hogy a cégek adómentességük miatt jobban járnak, ha a cég nevében vállalják a kártérítés kifizetését, ami feszültséget eredményez. Mivel valójában mindig valamelyik egyén felelős a kárért, csak a cég elfedi a felelőst, ezért úgy tartom korrektnek, ha a cég által fizetett kártérítést úgy vesszük, mintha azt egy egyénnek adná oda, aki befizetné belőle a kártérítési összeget, és ezért a cégnek előbb le kell adóznia a kártérítést, mint kifizetett jövedelmet, és csak annak nettója megy kártérítésre. Így elkerülhetjük az ezzel való trükközést.

Remélem észrevettétek, hogy ebben a rendszerben a saját ingóságainkat nem kell biztosítani ahhoz, hogy fizessen a biztosító, ha ellopták :)

A büntetés, illetve bírság szellemiségével probléma van. Abból indul ki, hogy valaki felsőbbrendű, ezért kitalálhat ilyeneket más emberek számára. A halálbüntetés esetén ez már feltűnt másoknak is, be is szüntették. A baj csak az, hogy ettől még nem lett helyette egy működő rendszer. A börtönbüntetésnek teljesen rossz az üzenete. Azt üzeni, hogy én, az állam, elkaptalak, és bosszúból szivatlak egy kicsit, mert megtehetem. Lásd, én milyen hatalmas vagyok, hát ne packázz velem. Ez nem jó üzenet.

A jó üzenet a felelősség áthárítása lenne, vagyis a felnőtt emberként kezelés. Ha valaki nem kívánatos dolgot művelt (szándékosan kerülöm a szabálysértés és bűn szavakat, mert ezek a mostani rendszerhez tartozó kategóriákra utalnak), akkor két eset lehetséges:
1. A dolgot helyre lehet hozni.
2. A dolgot nem lehet helyrehozni.

A helyrehozásnak mindig van egy költsége. Azt gondolom az eddigiekből már sejtitek, hogy a teljes költséget ki fogja fizetni egyedül. Természetesen ő, az elkövető. Ha nem hozható helyre a dolog (megölt valakit, vagy helyrehozhatatlan traumát okozott), akkor már húzósabb az eset. Meg kell vizsgálni, hogy kizárható-e az újbóli elkövetés. Pszichológiailag ki kell zárni, hogy még egyszer olyat csináljon. Ha kizárható az újbóli elkövetés, akkor visszaengedjük a társadalomba, csak az eljárás költségeit kell neki állni. Ha fennáll az ismétlés veszélye, akkor megpróbáljuk átnevelni. Zárt intézetbe kerül az átnevelés idejére. Ez nem büntetés, nem kell letölteni semmit, ez kezelés, ami az ő érdekében is zajlik. (Aminek költségeit szintén ő állja.)

Ha a kezelés sikerrel jár, emberünk tiszta lappal visszamehet a társadalomba. Hogy ő mitől olyan ember, aki nem fogja újból elkövetni ugyanazt a bűnt, azt bízzuk a szakemberekre. Egy ilyen döntést értelemszerűen kellően körül kell bástyázni, tehát nem arról van szó, hogy a gazdag ember által megfizetett szakértő majd kihozza, bármit is csinál. Már csak azért is limitált az ilyen kockázat, mert ha mégis megtörténik a bűnismétlés, akkor nem lesz apelláta. Akkor már nincs kezelés, nincs vizsgálat, megkapta a pecsétjét, hogy ő ilyen.

Márpedig a társadalom nem szeretné, hogy olyan ember jöjjön szembe a járdán, aki potenciálisan gyilkos, erőszaktevő. Neki már nincs helye közöttünk, ezért el kell távolítani. Ki nem végezzük, mert nem vagyunk istenek, még csak meg sem büntetjük, mert nem azt akarjuk, hogy neki rossz legyen. Csak ne legyen közöttünk. Az ilyeneknek elkülönítve van a helyük. Az elkülönítőt fegyenctelepnek hívják.

A fegyenctelep működése nem tartozik e tervezet tárgykörébe. Ők kikerültek a társadalomból, önálló közösséget alkotnak. A társadalomnak nem kerülhetnek pénzébe, tehát a fogvatartásuk, ellátásuk költségeit maguknak kell előteremteni. Hogy rabszolgaként dolgoztatják őket, vagy magasabb életszínvonalat érnek el, mint a kinti társadalom, az már részletkérdés. Ha embertelenek az ottani körülmények, az sem jelenthet problémát. A társadalommal a kommunikáció megszakad, nem netezhetnek, nem lehet telefonjuk, nem fogadhatnak látogatót. Ők a kinti társadalom szempontjából megszűntek létezni. Hangsúlyozom: ettől még lehet jó soruk, a fegyenctelep vezetése törekedhet rá. De ha nem sikerül jó körülményeket teremteni a számukra, akkor megvonjuk a vállunkat.

Ezzel a módszerrel elérhető, hogy ne legyenek potenciális elkövetők közöttünk, és ha mégis vannak, akkor az általuk okozott kár minimális legyen, és mindig meg legyen térítve.

És ez egy egészen más üzenet. Azt üzeni, hogy nem tudjuk, hogy valójában rossz ember vagy-e, mi, a többi ember ezt nem vagyunk jogosultak eldönteni. Viszont nem tudtuk megszervezni, hogy közöttünk élj. Ezért élj máshol. Nem akarjuk, hogy rossz legyen neked, az is lehet, hogy jobb lesz neked ott. Elbocsátunk magunk közül.

Fontos kitétel, hogy a gondatlanságból okozott kár nem tartozik ebbe a körbe. A gondatlanságból okozott anyagi károkat az egyéni felelősségbiztosítás rendezi, bonus-malus rendszerben, tekintélyes önrésszel.

Ha az állam nem szedhet be pénzt úgy, hogy annak konkrét célját nem nevezi meg, akkor nincsen bírság. Nézzünk egy egyszerű példát erre.

A srácok összetegelik a házakat, elcsúfítják a várost. Ez nemkívánatos dolog, fel kell lépni ellene. A törvény rendelkezik arról, hogy milyen mértékűre kell leszorítani a tegelést, pontosabban a "tegeltséget" (hogy egy kicsit nyelvújítsak is). A rendőrség dolga akkora erőket mozgósítani erre a célra, hogy az előírt mérték teljesüljön. Természetesen a tag-eket rendszeresen el is kell távolítani, aminek van egy költsége. Ezt is meg kell fizetni valakinek. Ki fogja megfizetni? Természetesen, aki okozta a problémát.

Nézzük az alap számokat egy konkrét példán. (Hasraütés mind, csak a számtan a lényeg.) Nézzünk egy elképzelt várost.
- A tegelők felderítési aránya 20%.
- Egy évben a városban összesen 500 tag keletkezik.
- Egy tag eltávolítása 15.000,-
- A rendőrség 12 milliót költ egy évben a tegelők elfogására.

Tegyük fel, hogy rafinált módszerekkel elkapták az egyik delikvenst. Sikerül rábizonyítani, hogy konkrétan 3 tag az ő műve. Mennyit fog fizetni?

Elosztjuk a 12 milliót 500-zal, az egy tag-re jutó átlagos felderítési költség így 24 ezer forint. Plusz az eltávolítása 15 ezer, ez összesen 39 ezer forint. Emberünk hármat csinált, az mindjárt 117 ezer pénz. Viszont a felderítési arány csak 20%, tehát minden felderített tag-re jut másik 4, amiről nem tudjuk, ki műve. Semmi gond, megszorozzuk szépen a fizetendő összeget, 585 ezer forinttal lehet járulni a kasszához. Megbüntettük? Nem! Csak kifizettettük vele az összes költséget, amit okozott! Ha soknak érzi, akkor gondolkodjon el rajta, hogy érdemes volt-e. Nem ártatlan, elkapták. És mindenki, akit elkapnak, erre a sorsra jut.

Ha a felderítési arány javul, akkor jövőre majd csökkenni fog a fizetendő. A lényeg, hogy minden kár meg van fizetve, és a célt elértük. A város mentesítve van a tag-ektől.