Demokrácia 2.0

Vegyünk végig részletesen egy példát.

Emlékeztető: az alapelv szerint a termékdíj minden emberi eredetű termékre rákerül, és összege megfelel annak a költségnek, amennyit a termék által okozott környezeti- illetve egészségkárosítás helyreállítása okoz.

Legyen mondjuk a tárgy egyik kedvenc példám, az üzemanyag.

Az autós beáll a kúthoz tankolni. A számlán azt fogja látni, hogy egy liter nafta mondjuk 70 forint, ami fedezi a teljes előállítási költséget és a közreműködő vállalkozók nyereségét, mindenfajta adótól mentesen. (A mindenfajta itt tényleg minden fajtát jelent.) Alatta lesz egy másik sor, ahol van a termékdíj összege. Megsaccolni sem tudom, legyen mondjuk 300 forint a példa kedvéért. Fizet 370 forintot literéért, és pontosan tudja, hogy ebből 300 megy környezetvédelemre.

A példa kedvéért egyszerűsítsünk. Az üzemanyag több anyagot is tartalmaz, amelynek hatásait kompenzálni kell, ettől most tekintsünk el, és koncentráljunk a széndioxidra. El fogja pöfögni, abból széndioxid, üvegház stb. De sebaj, ezért találtuk ki a termékdíjat.

Az autós a benzinkutasnak fizeti a 300 forintos termékdíjat. A kutas ezt nem fizeti be adóként, mert már ő előzőleg kifizette a benzin forgalmazójának. (Jobb a példa úgy, ha nem a MOL.) A forgalmazó sem teszi el köszönettel, mert ő meg kifizette a finomítónak. A finomító kifizette az importőrnek, és itt meg is akadunk, mert az importőr külső forrásból hozza be az általunk kezelt termékkörbe a nyersolajat. Ez a termékkörbe való behozatal lehet bányászat is, lényegtelen. Új szennyező anyag bukkant fel. Az importőr/bányász nincs kinek kifizesse a kapott termékdíjat (magyarul nincs, amit leírjon a beszedett termékdíjból), így azt kénytelen teljes egészében befizetni az  adókasszába.

A termékdíjnak természetesen menet közben alkalmazkodnia kell a változásokhoz. A finomítóban átalakul a nyersolaj. A nyersolaj termékdíját szét kell dobni a finomítási végtermékek között, és bármely ipari eljárást követően újra kell kalkulálni a termékdíjakat. Lehet, hogy sok hulladékkal dolgozik a vállalat. Lehet, hogy elfüstöli a nyersanyag egy részét az eljárás során. A termékdíj ezt is kezeli, mert csak annyi termékdíjat számlázhat ki, amennyit a végtermék anyagtartalma indokol, a különbözet az ő kára.

De térjünk vissza a behozatalra. Az importőr hozza a nyersolajat, és le kell perkálnia a rengeteg adót. Ez az ő termékét megdrágítja. A befizetett adó ott áll, és várja, hogy valaki jelentkezzen a felhasználására. És akkor jön Pista bácsi, az őstermelő, aki repcét termeszt.

A Pista bácsi által termesztett növény kivonja a széndioxidot a levegőből, ezzel kompenzálja a dízel elfüstölésével keletkezett kibocsátást. Pista bácsi ezért a környezetkárosítás kompenzálásában vesz részt, a részvételének a mértéke azzal arányos, amennyi az általa termesztett, és ipari felhasználásba bevont növény széntartalma. Nem tudjuk, Pista bácsi mennyire tud hatékonyan termelni, lehet, hogy többe kerül neki a gazdálkodás, mint amennyi támogatást felvehet a termékdíj kasszából, de az is lehet, hogy kevesebbe. A lényeg, hogy Pista bácsinak, amikor eladja a repcét a finomítónak, akkor a termékdíjat neki is rá kell írni a számlára, viszont hogy ő mennyiért adja önköltségen, az már az ő dolga. Neki a termékdíjat nem kell befizetni az adókasszába ugyanis, az a termékdíj elérte a célját, ott van jó helyen. Ha Pista bácsi olcsóbban termel, mint amennyit a termékdíj meghatároz, írhat akár negatív értéket is. Egy mázsa repce mínusz ezer forint, termékdíj négyezer forint, az összesen háromezer forint fizetendő. Ez így teljesen rendben van.

Egy kicsit megcsúsztam a példával, mert ez a zárt rendszer esete. Itt nem lát a termékdíjból az adókassza egy fillért sem. Pedig a határon behozott olaj termékdíja keményen becsengett az államhoz, azzal vajon mi lesz.

Nos, először is a példa első sorban arra kívánt rámutatni, hogy a Pista bácsi által termelt növény hogyan előzi be árban a környezetszennyező alternatívát. Nem tudom, hogy a hagyományos és a biodízel finomítási költségei hogyan aránylanak egymáshoz, az persze még okozhat differenciákat, de órási előnnyel indul a termékdíjra semmit rá nem pakoló természetes alternatíva a termékdíjon felül még előállítási költséget is számlázni kénytelen verzióval szemben. A termékdíj átstrukturálja a piacot, mert innentől nem környezetvédelmi hősiesség biodízelt tankolni, hanem effektíve olcsóbb.

Az import kőolaj után befizetett termékdíjnak pedig nagyon is jó helye lesz. Minden kőolaj-eredetű termék potenciálisan környezetszennyező. Ezek a termékek ma mindenféle szemétlerakókban várják az enyészetet, és közben fokozatosan mérgezik környezetünket. A friss behozatal során befizetett termékdíj pedig szépen fedezi a lerakott szemét újrahasznosítását. Ha egy cég úgy állít elő műanyagot mondjuk, hogy hozzá nem használt fel "friss" kőolajat, hanem hulladékból gazdálkodott, akkor Pista bácsihoz hasonlóan jogosult megtartani a hozzá befolyt termékdíjat, és máris versenyelőnyt élvez azokkal szemben, akik friss finomított anyagból dolgoznak... francba, ez is zárt rendszer.

Oké, a felhalmozódott termékdíjjal még nem tudom, pontosan mi lesz. Olyan technológiára van hozzá szükség, amely csak a káros anyag eltüntetésével foglalkozik, értékesítés nélkül. Például napenergiával visszaredukálja szénné, és azt a szenet lerakja a kiürült bányába. Drága? Lehet, de ki fogják fizetni.

Szép kövér téma, szép kövér probléma.

A Demokrácia 2.0 rendszerében nincsen büntetés. Nem lehet azt mondani, hogy ennyire és ennyire uszított, akkor az ennyi és ennyi év letöltendő. Az okozott kárt kellene valahogy megfogni.

Addig tiszta, hogy teljes szólásszabadság van. Amíg az a megnyilvánulás nem kapcsolódik a kommunikációtól függetlenül értelmezett bűncselekményhez, arra nem buzdít, vagy annak részét nem valósítja meg, addig hadd szóljon. Rendben, de mi van akkor, ha valaki ezt megsérti? Mi van, ha valaki azt írja, hogy öljétek meg ezt és ezt? Hogyan mérhető a kár?

Vajon elég-e, ha könyv, folyóirat esetén az eladott példányokat, online médium esetén megtekintést, sugárzott tartalom esetén közönségszámot veszünk figyelembe?

További probléma, hogy milyen módon lehet súlyozni a szólásszabadsággal való visszaélést. Egy buzizás ugyanannyi, mint egy zsidózás? Erőszakra való felbujtás hogy aránylik a gyilkosságra való felbujtáshoz?

Sajnos ez a mostani rendszerből oly jól ismerős ingoványos terep. Nem lehet korrektül mérni, nem lehet a részrehajlóság látszatát elkerülni. Ezt még nem sikerült elegánsan megoldani.

Az ellentételezés módszertana nem tűnik különösebben problémásnak. A szólásszabadsággal való bárminemű visszaélés a közönség butításának irányába hat, azt célozza. Teljesen egyértelmű, hogy a tömegek okosítására kell költeni az innen befolyt pénzt. Akkor van egyensúlyban a rendszer, ha a beszedett adóból pont annyit lehet népnevelésre fordítani, amivel elérhető, hogy lepattogjon a potenciális célközönségről az ártó szándék. Akkor pedig hadd mondja, nem igaz?

De ez nem változtat azon, hogy a szólásszabadsággal való visszaélés nem jól mérhető.

Várom az ötleteket, javaslatokat.

Mostanában kering a suspended módszer népszerűsítése a facebookon. Ennek lényege, hogy az ebben a jótékonykodásban együttműködő vendéglátóhelyen kifizetsz plusz adagokat "felfüggesztve", és ezeket az adagokat az oda később betérő hajléktalanok később elfogyaszthatják. A sok megosztásból látszik, milyen lelkes a közönség. Nézzük, mennyire jó a módszer.

A hajléktalannak nem az a fő problémája, hogy nem tud inni egy kávét, enni egy levest, hanem az, hogy ő hajléktalan. A fő probléma megoldásához képest minden csak pótcselekvés. (Szeretnék emlékeztetni, hogy az apanázs-rendszer így (most csettintettem az ujjammal) szünteti meg a hajléktalanságot.) De vegyük figyelembe, hogy ebben a rendszerben a fő probléma megoldása kizárt. Végül is, a kicsi jó tett is jó tett.

Ki az, aki vajon fogékony lesz erre a módszerre? Az, akinek lelkiismeret-furdalása van. Aki úgy érzi, ő jólétben van, simán tud felesleget is megtakarítani, és ez a megtakarítás bőven több, mint ami ahhoz kellene, hogy az a másik ott ne haljon meg. Szeretné ezt a lelkifurdalását valahogy levezetni, ezért kapva kap az alkalmon, ha ki van írva egy vendéglátóhelyen, hogy lehet felfüggesztett ételt/italt venni.

Milyen helyekre jár az, aki viszonylag jól keres? Biztos, hogy nem a talponállókat keresi. Oda fog menni, ahol van felszolgálás, halk zene és jó hangulat.

Ezeken a helyeken nincs büdös.

A hajléktalanok nem tehetnek róla, de normális tisztálkodási lehetőség híján határozott bukéjuk szokott lenni. Tegye fel a kezét, aki egy hajléktalant szeretne a szomszéd asztalhoz a törzshelyén. Én biztos nem.

Most lehet azt mondani, hogy finnyás vagyok, és nem érzek bele az ő problémájukba. Pedig azt gondolom, hogy pont én érzek bele igazán. Azzal ugyanis a hajléktalannak nem lesz jobb, ha én sugárban hányok a kedvenc kávézómban, majd oda még egyszer be nem teszem a lábam. Egyébként pedig épp most terveztem meg azt a rendszert, ami egyszer s mindenkorra megszünteti a hajléktalanságot.

A vendéglátósok pedig gyaníthatóan hajszálpontosan ismerik közönségük mentalitását. Valószínűleg az föl sem merül, hogy oda hajléktalan betegye a lábát bármikor is. Ha tényleg belevágnak ebbe a jótékonykodásba, a rászorulókat hátul, a moslékos edények mellett fogják kiszolgálni. Ha belevágnak, és ha kiszolgálják őket.

Emlékszünk még ugye a torkos csütörtök magyaros megvalósítására, amikor is az élelmes vendéglősök készítenek aznapra dupla áras étlapot, hogy aztán abból gálánsan 50%-ot engedjenek? Mindenki tippelhet, hogy ha a vendéglős jóindulatára van bízva, az előre kifizetett adagokból hány fog eljutni a hajléktalanokhoz. Ha eljut egyáltalán.

De gyaníthatóan ez az adakozókat kevéssé fogja érdekelni. Ők a saját lelkiismeretüket már megnyugtatták, a hajléktalan pedig megdögölhet. Csak ők ne tudjanak róla.

A városi adóknál igyekeztem mindent felsorolni, mégis sikerült kihagyni a takarítást, ami pedig nem kicsit fontos.

A szemét dolga egyértelmű, mert rendezi a termékdíj. Nem fog autóroncs állni közterületen, nem lesz szemétlerakó a grundon, papírkupac a kapualjban. Nem azért, mert mindenki felelősebb lesz, nem, az nem elvárható. Azért nem lesz, mert az erre szakosodottak versenyezni fognak azért, hogy elszállíthassák, ugyanis a minden termék árába beillesztett termékdíj gondoskodik erről.

A hézag ott jön, amikor gyakorlatilag mérhetetlen mennyiségű, illetve nem emberi eredetű szennyeződéssel találkozunk.

A város be tud mocskolódni. Koszosak lesznek a falak, a burkolat, az utcabútorok. Ami lejön, az szinte semmi, mégis komolyan meg kell dolgozni érte. Ugyanígy, a szél által besodort homok ugyan lehet tetemes mennyiségű, de ugyan ki fizetne utána termékdíjat.

Kell tehát egy takarítási adó, minden városba. Jó, ha ez külön van, hogy a polgárok lássák, eldönthessék, megszavazhassák. Akarom-e, hogy a város ennyire tiszta legyen?

Az ilyen adó lehet automatikus szabályozású, vagyis a lakók egy állapot fenntartására is szavazhatnak, és kerül, amibe kerül, de a szükséglethez igazítják az adókulcsot, vagy akár szavazhatnak összegre is, aztán ha majd nem tetszik az állapot, akkor lehet kezdeményezni új szavazást.

Mert azt ugye nem felejtettük el, hogy elektronikus ügyintézés van, elektronikus szavazás, elektronikus társadalom.

Minél nagyobb egy cég, annál könnyebben vissza tud élni erőfölényével. Ő tartósan tud áron alul kínálni bármit anélkül, hogy tönkremenne, tud visszautasíthatatlan ajánlatot tenni a kisebb konkurensnek stb. Az ilyenek miatt hozzák a trösztellenes törvényeket, és emiatt működnek a versenyvédelmi hivatalok. A hivatal vagy engedélyez egy fúziót, vagy nem. Pedig ez is beavatkozás a piac működésébe, mégpedig elég drasztikus, hiszen az engedélyez/nem engedélyez közötti feltétel különbség határ láthatatlan, az eredmény mégis nagyon különbözik. Ez egy rossz szabályozás, mondom, hogyan lehet jobban.

Valamilyen szabályozásra szükség van, de a Demokrácia 2.0 rendszerében nem lehetséges ilyen durva beavatkozás. Nem lehet engedélyhez kötni, hogy a cégek egyesüljenek, szétváljanak, kivásároljanak, bevásároljanak. Mégis le kell szabályozni az erőfölényt, mégpedig pontosan ott, ahol érvényesül.

Szükség van egy olyan adóra, amely a kívánatosnál nagyobb arányú piaci jelenlétet megcsapolja. Eldöntendő kérdés, hogy mi számít túl nagy piaci szeletnek, de az 50% feletti egészen biztosan. Véleményem szerint 33%-nál sem kéne alacsonyabb limitet sehol sem meghatározni, de meggyőzhető vagyok. A lényeg, hogy a piac minden területére külön meg kellene határozni a kívánatos maximális arányt. A cégek éves mérleg főösszegét alapul véve kellene meghatározni az arányokat, és a bruttó bevétel limit fölötti részét megadóztatni 1-2 százalékkal. A befolyt adó egy olyan alapba kerül, mely az ugyanazon a területen jelen lévő többi céget támogatja valamilyen módon.

Tegyük fel, hogy valamely cég kitalál egy új dolgot. Ő kezdi el gyártani, nincs versenytárs, 100%-os a részesedés. A bevétele 50%-a után fog adózni, tehát elég brutális összeg kerül az alapba. Ha évekig senki nem jelentkezik vetélytársnak, akkor az alap duzzad, egyre nagyobb motivációt jelentve a potenciális konkurenciának. A cél az, hogy törjön meg a hegemónia. Minél több kis cég van a nagy árnyékában, annál többfelé fog eloszlani az alapból nyújtott kedvezmény, ennélfogva annál kisebb hatása is lesz. De ha sokan vannak már a piacon, akkor ez jól van így! Ha viszont csak egy-két pici vívja harcát a gigász árnyékában, akkor ők komoly löketet fognak kapni az alapból. Ha pedig nincs senki, akkor a duzzadó alap várja tárt karokkal az első fecskét.

Természetesen figyelni kell az összefonódásokat is. Ha több cég együttműködik ahelyett, hogy versenyezne, könnyen megkaphatják a trösztellenes adót a nyakukba. Ilyen esetben természetesen az összesített piaci arány számít, és minden résztvevő arányosan fizeti az adót. Tehát ha például van egy olyan terület, ahol 50%-os a limit, és van három cég, melyek egyenként csak 20, 30 és 40 százalékosak, akkor önállóan nem fizetik a trösztellenes adót. Ha viszont kiderül, hogy egy kéz irányítja őket, akkor az összesen már 90%, aminek az 50% fölötti része adózik, vagyis mindhárom cég bevételének 4/9 része lesz az adóalap.

Vélhetően parázs vitákat lehet majd folytatni arról, hogy mi számítson külön piaci szegmensnek, hogy az egyes szegmensekben hol legyen a limit, és a limit feletti forgalomnak hány százaléka legyen az adó. A cél nem a nagy cégek tönkretétele. A cél az életben maradásuk úgy, hogy közben termeljenek ki egy indulási alapot a kicsiknek.

Miután mind a limit, mind az adó százaléka állítható, ez a módszer tág teret enged a szabályozásnak. Szinte észrevétlen is tud maradni, és igen erőteljesen is be tud avatkozni, ha a helyzet úgy kívánja.

Baráti beszélgetés során került szóba a ma tapasztalható siralmas fizetési fegyelem. Ma sikk tartozni, minél nagyobb egy cég, annál inkább rutinból csinálja a dolgot, és minél kisebb a partner, annál kevesebb esélye van valaha pénzéhez jutni. A mai rendszer tehetetlen a jelenséggel szemben.

Beszélgettünk erről, és akkor ding! kigyulladt a lámpa. Hohó, hát van itt egy automatikus kártérítés! Mi sem egyszerűbb annál, mint a lejárt tartozás ki nem fizetését bevonni a károkozások körébe. A módszer roppant egyszerű. A számlát kiállító cég addig vár a partner jobb belátásra térésére, ameddig jónak látja. Ha fontos neki az a partner annyira, akkor örökké. Nem kötelezi ugyanis semmi arra, hogy a jelenlegi szokástól eltérjen. De, ha ezt megunta, és azt mondja, hogy innentől nem érdekli a jó viszony, ő a pénzét akarja látni, akkor elég csak a lejárt számla ki nem fizetését károkozásként bejelenteni. A szituáció roppant egyszerű: a számla kiállítása, az áru/szolgáltatás átvétele megtörtént, a fizetést viszont nem tudja bizonyítani a másik. A központi kártérítési alap ennek alapján automatikusan kifizeti a tartozást, és a vállalkozó máris pénzéhez jutott. Mindenféle behajtási költség, faktorálás, egyéb nélkül. A számlaérték 100%-ához.

A tartozó fél kevésbé jár jól. Akik követték eddig a blogot, tudhatják, mi jön: a behajthatatlan követelések részarányosan rá vannak terhelve a behajthatóakra, annyival többet fog a kártérítési alap tőlük beszedni, megtoldva az eljárás teljes költségével. Nem lesz vidám dolog tartozni a Demokrácia 2.0 rendszerében.

Az eljárástól két változást várok. Egyrészt megszűnik a heccből tartozás, vagyis az a tartozási hányad, amely egyszerűen azért marad fenn, mert a vevő van abban a helyzetben, hogy úri passzióból ne fizessen. (Lenne pénze rá, de minek kifizetni azt, amit a másik szerencsétlen úgysem fog tudni behajtani.) Ez a jelenség egy az egyben el fog tűnni. Másrészt a valóban fizetési gondokkal küzdők százszor meg fogják gondolni, milyen fizetési kondíciókba mennek bele, és azok betartására kínosan fognak majd ügyelni. Akár hitelt felvéve csak azért, hogy sikerüljön az a kifizetés.

Mert a másik módszer sokkal, sokkal drágább lesz.

"Vissza a természetbe!" mondta egy francia úgy 150 éve. Ne olyan sebesen, tehetjük hozzá manapság.

Azóta sok minden kiderült. Már tudjuk, milyen retteneteset tudunk alkotni, ha beszabadulunk a tőlünk még érintetlen helyekre. Minél kellemesebb egy hely, annál vonzóbb, annál többen áramlanak oda, hogy letegyék a névjegyüket. Aztán egy nap a hely megszűnik kellemesnek lenni, és következhet a még távolabbi, még eldugottabb hely, amely még "érintetlen". Igen, még pár évig azután, hogy felkapták. Az eredmény letarolt élővilág, és mocsok, mocsok mindenfelé. Sokáig ezt már nem folytathatjuk így.

De nem kell olyan messzire menni. Első közelítésben azt gondolhatnánk, hogy a címbeli lakóhelyek közül a tanya egészségesebb. Hiszen nincsen ott a kipufogógáz, a por, a város zaja. Ehelyett van tiszta levegő és madárcsicsergés. Nos igen, valamint ott van még a fekália a talajban, továbbá műtrágya, gyomirtószer, rovarirtó mindenfelé. Szó ami szó, a tanya már nem minden tekintetben, nem egyértelműen tisztább, érintetlenebb hely, mint a város.

Még szerencse, hogy a Demokrácia 2.0 termékdíj rendszere itt pillanatok alatt rendet tud rakni. A külterületen való lakást sokan azért választják, mert olcsó. Nem kell fizetni a parkolásért, nincs vízdíj, csatornadíj, szemétdíj, szinte önellátóak tudnak lenni. Nos, ők nem fognak örülni a helyére rakott termékdíj rendszernek, ugyanis amíg a város szennyét elégetjük, biztonságosan elhelyezzük, és a város szennyvize tisztítóba kerül, addig a tanyasiak az emésztőn keresztül szennyezik el a talajt, a szemetük pedig rövid úton a kiserdőben landol. A termékdíj rendszer ezt mind kifizetteti majd velük, és akkor ki fog derülni, hogy nem biztos, hogy a szennyvíz egyénileg való megtisztítása olcsóbb, mint a csatornadíj.

A város közben profitál a termékdíj rendszerből, mert a sűrűn élő emberek számára a káros környezeti hatások kompenzálása olcsóbb lehet. Kis területen sok szennyező anyagot bocsátunk ki, melynek nagy része ma is kulturáltan megsemmisül, de ami még nem, az a Demokrácia 2.0 rendszerében új forrásokhoz jut a precíz termékdíj által.

A végeredmény megdrágult tanya és tisztább város. Azt hiszem, vége lesz a városból való kivonulásnak. A Demokrácia 2.0 egy új városiasodás alapjait rakja le.