Demokrácia 2.0

A városi adóknál igyekeztem mindent felsorolni, mégis sikerült kihagyni a takarítást, ami pedig nem kicsit fontos.

A szemét dolga egyértelmű, mert rendezi a termékdíj. Nem fog autóroncs állni közterületen, nem lesz szemétlerakó a grundon, papírkupac a kapualjban. Nem azért, mert mindenki felelősebb lesz, nem, az nem elvárható. Azért nem lesz, mert az erre szakosodottak versenyezni fognak azért, hogy elszállíthassák, ugyanis a minden termék árába beillesztett termékdíj gondoskodik erről.

A hézag ott jön, amikor gyakorlatilag mérhetetlen mennyiségű, illetve nem emberi eredetű szennyeződéssel találkozunk.

A város be tud mocskolódni. Koszosak lesznek a falak, a burkolat, az utcabútorok. Ami lejön, az szinte semmi, mégis komolyan meg kell dolgozni érte. Ugyanígy, a szél által besodort homok ugyan lehet tetemes mennyiségű, de ugyan ki fizetne utána termékdíjat.

Kell tehát egy takarítási adó, minden városba. Jó, ha ez külön van, hogy a polgárok lássák, eldönthessék, megszavazhassák. Akarom-e, hogy a város ennyire tiszta legyen?

Az ilyen adó lehet automatikus szabályozású, vagyis a lakók egy állapot fenntartására is szavazhatnak, és kerül, amibe kerül, de a szükséglethez igazítják az adókulcsot, vagy akár szavazhatnak összegre is, aztán ha majd nem tetszik az állapot, akkor lehet kezdeményezni új szavazást.

Mert azt ugye nem felejtettük el, hogy elektronikus ügyintézés van, elektronikus szavazás, elektronikus társadalom.

Minél nagyobb egy cég, annál könnyebben vissza tud élni erőfölényével. Ő tartósan tud áron alul kínálni bármit anélkül, hogy tönkremenne, tud visszautasíthatatlan ajánlatot tenni a kisebb konkurensnek stb. Az ilyenek miatt hozzák a trösztellenes törvényeket, és emiatt működnek a versenyvédelmi hivatalok. A hivatal vagy engedélyez egy fúziót, vagy nem. Pedig ez is beavatkozás a piac működésébe, mégpedig elég drasztikus, hiszen az engedélyez/nem engedélyez közötti feltétel különbség határ láthatatlan, az eredmény mégis nagyon különbözik. Ez egy rossz szabályozás, mondom, hogyan lehet jobban.

Valamilyen szabályozásra szükség van, de a Demokrácia 2.0 rendszerében nem lehetséges ilyen durva beavatkozás. Nem lehet engedélyhez kötni, hogy a cégek egyesüljenek, szétváljanak, kivásároljanak, bevásároljanak. Mégis le kell szabályozni az erőfölényt, mégpedig pontosan ott, ahol érvényesül.

Szükség van egy olyan adóra, amely a kívánatosnál nagyobb arányú piaci jelenlétet megcsapolja. Eldöntendő kérdés, hogy mi számít túl nagy piaci szeletnek, de az 50% feletti egészen biztosan. Véleményem szerint 33%-nál sem kéne alacsonyabb limitet sehol sem meghatározni, de meggyőzhető vagyok. A lényeg, hogy a piac minden területére külön meg kellene határozni a kívánatos maximális arányt. A cégek éves mérleg főösszegét alapul véve kellene meghatározni az arányokat, és a bruttó bevétel limit fölötti részét megadóztatni 1-2 százalékkal. A befolyt adó egy olyan alapba kerül, mely az ugyanazon a területen jelen lévő többi céget támogatja valamilyen módon.

Tegyük fel, hogy valamely cég kitalál egy új dolgot. Ő kezdi el gyártani, nincs versenytárs, 100%-os a részesedés. A bevétele 50%-a után fog adózni, tehát elég brutális összeg kerül az alapba. Ha évekig senki nem jelentkezik vetélytársnak, akkor az alap duzzad, egyre nagyobb motivációt jelentve a potenciális konkurenciának. A cél az, hogy törjön meg a hegemónia. Minél több kis cég van a nagy árnyékában, annál többfelé fog eloszlani az alapból nyújtott kedvezmény, ennélfogva annál kisebb hatása is lesz. De ha sokan vannak már a piacon, akkor ez jól van így! Ha viszont csak egy-két pici vívja harcát a gigász árnyékában, akkor ők komoly löketet fognak kapni az alapból. Ha pedig nincs senki, akkor a duzzadó alap várja tárt karokkal az első fecskét.

Természetesen figyelni kell az összefonódásokat is. Ha több cég együttműködik ahelyett, hogy versenyezne, könnyen megkaphatják a trösztellenes adót a nyakukba. Ilyen esetben természetesen az összesített piaci arány számít, és minden résztvevő arányosan fizeti az adót. Tehát ha például van egy olyan terület, ahol 50%-os a limit, és van három cég, melyek egyenként csak 20, 30 és 40 százalékosak, akkor önállóan nem fizetik a trösztellenes adót. Ha viszont kiderül, hogy egy kéz irányítja őket, akkor az összesen már 90%, aminek az 50% fölötti része adózik, vagyis mindhárom cég bevételének 4/9 része lesz az adóalap.

Vélhetően parázs vitákat lehet majd folytatni arról, hogy mi számítson külön piaci szegmensnek, hogy az egyes szegmensekben hol legyen a limit, és a limit feletti forgalomnak hány százaléka legyen az adó. A cél nem a nagy cégek tönkretétele. A cél az életben maradásuk úgy, hogy közben termeljenek ki egy indulási alapot a kicsiknek.

Miután mind a limit, mind az adó százaléka állítható, ez a módszer tág teret enged a szabályozásnak. Szinte észrevétlen is tud maradni, és igen erőteljesen is be tud avatkozni, ha a helyzet úgy kívánja.

Baráti beszélgetés során került szóba a ma tapasztalható siralmas fizetési fegyelem. Ma sikk tartozni, minél nagyobb egy cég, annál inkább rutinból csinálja a dolgot, és minél kisebb a partner, annál kevesebb esélye van valaha pénzéhez jutni. A mai rendszer tehetetlen a jelenséggel szemben.

Beszélgettünk erről, és akkor ding! kigyulladt a lámpa. Hohó, hát van itt egy automatikus kártérítés! Mi sem egyszerűbb annál, mint a lejárt tartozás ki nem fizetését bevonni a károkozások körébe. A módszer roppant egyszerű. A számlát kiállító cég addig vár a partner jobb belátásra térésére, ameddig jónak látja. Ha fontos neki az a partner annyira, akkor örökké. Nem kötelezi ugyanis semmi arra, hogy a jelenlegi szokástól eltérjen. De, ha ezt megunta, és azt mondja, hogy innentől nem érdekli a jó viszony, ő a pénzét akarja látni, akkor elég csak a lejárt számla ki nem fizetését károkozásként bejelenteni. A szituáció roppant egyszerű: a számla kiállítása, az áru/szolgáltatás átvétele megtörtént, a fizetést viszont nem tudja bizonyítani a másik. A központi kártérítési alap ennek alapján automatikusan kifizeti a tartozást, és a vállalkozó máris pénzéhez jutott. Mindenféle behajtási költség, faktorálás, egyéb nélkül. A számlaérték 100%-ához.

A tartozó fél kevésbé jár jól. Akik követték eddig a blogot, tudhatják, mi jön: a behajthatatlan követelések részarányosan rá vannak terhelve a behajthatóakra, annyival többet fog a kártérítési alap tőlük beszedni, megtoldva az eljárás teljes költségével. Nem lesz vidám dolog tartozni a Demokrácia 2.0 rendszerében.

Az eljárástól két változást várok. Egyrészt megszűnik a heccből tartozás, vagyis az a tartozási hányad, amely egyszerűen azért marad fenn, mert a vevő van abban a helyzetben, hogy úri passzióból ne fizessen. (Lenne pénze rá, de minek kifizetni azt, amit a másik szerencsétlen úgysem fog tudni behajtani.) Ez a jelenség egy az egyben el fog tűnni. Másrészt a valóban fizetési gondokkal küzdők százszor meg fogják gondolni, milyen fizetési kondíciókba mennek bele, és azok betartására kínosan fognak majd ügyelni. Akár hitelt felvéve csak azért, hogy sikerüljön az a kifizetés.

Mert a másik módszer sokkal, sokkal drágább lesz.

"Vissza a természetbe!" mondta egy francia úgy 150 éve. Ne olyan sebesen, tehetjük hozzá manapság.

Azóta sok minden kiderült. Már tudjuk, milyen retteneteset tudunk alkotni, ha beszabadulunk a tőlünk még érintetlen helyekre. Minél kellemesebb egy hely, annál vonzóbb, annál többen áramlanak oda, hogy letegyék a névjegyüket. Aztán egy nap a hely megszűnik kellemesnek lenni, és következhet a még távolabbi, még eldugottabb hely, amely még "érintetlen". Igen, még pár évig azután, hogy felkapták. Az eredmény letarolt élővilág, és mocsok, mocsok mindenfelé. Sokáig ezt már nem folytathatjuk így.

De nem kell olyan messzire menni. Első közelítésben azt gondolhatnánk, hogy a címbeli lakóhelyek közül a tanya egészségesebb. Hiszen nincsen ott a kipufogógáz, a por, a város zaja. Ehelyett van tiszta levegő és madárcsicsergés. Nos igen, valamint ott van még a fekália a talajban, továbbá műtrágya, gyomirtószer, rovarirtó mindenfelé. Szó ami szó, a tanya már nem minden tekintetben, nem egyértelműen tisztább, érintetlenebb hely, mint a város.

Még szerencse, hogy a Demokrácia 2.0 termékdíj rendszere itt pillanatok alatt rendet tud rakni. A külterületen való lakást sokan azért választják, mert olcsó. Nem kell fizetni a parkolásért, nincs vízdíj, csatornadíj, szemétdíj, szinte önellátóak tudnak lenni. Nos, ők nem fognak örülni a helyére rakott termékdíj rendszernek, ugyanis amíg a város szennyét elégetjük, biztonságosan elhelyezzük, és a város szennyvize tisztítóba kerül, addig a tanyasiak az emésztőn keresztül szennyezik el a talajt, a szemetük pedig rövid úton a kiserdőben landol. A termékdíj rendszer ezt mind kifizetteti majd velük, és akkor ki fog derülni, hogy nem biztos, hogy a szennyvíz egyénileg való megtisztítása olcsóbb, mint a csatornadíj.

A város közben profitál a termékdíj rendszerből, mert a sűrűn élő emberek számára a káros környezeti hatások kompenzálása olcsóbb lehet. Kis területen sok szennyező anyagot bocsátunk ki, melynek nagy része ma is kulturáltan megsemmisül, de ami még nem, az a Demokrácia 2.0 rendszerében új forrásokhoz jut a precíz termékdíj által.

A végeredmény megdrágult tanya és tisztább város. Azt hiszem, vége lesz a városból való kivonulásnak. A Demokrácia 2.0 egy új városiasodás alapjait rakja le.

A társadalmat átszövi a biztosítások rendszere. Fogyatékosság keletkezhet öröklődés, betegség vagy baleset által. A baleseti fogyatékosság költségeit a balesetbiztosítás, a többit az egészségbiztosítás hivatott fedezni.

Az ellátásra szorulók esetében a megoldás kerek: aki nem képes önállóan létezni, annak a felügyeletét, gondozását kell, hogy fedezze a biztosítás. A cirkalmasabb az önállóan mozogni képes mozgáskorlátozottak ügye. Ők képesek és akarnak is önállóan létezni, de ennek technikai feltételei vannak. Ezek a feltételek viszont nem mind egyéniek.

Addig tiszta, hogy a kerekesszék és a lakás akadálymentesítése az egyéni biztosítás által finanszírozandó. De mi a helyzet a középületek akadálymentesítésével, az alacsony padlós járművekkel, meg a többivel?

Olyan megoldásra van szükség, ahol valami módon mérhető, hogy hol, merre, milyen mértékben van igény az akadálymentességre. Értelemszerűen a földgolyót nem lehet körben eldózerolni, tehát valahol húzni kell egy határt, és mivel az akadálymentesítés tud irgalmatlanul drága is lenni, hát bizony szembe kell nézni azzal, hogy a jelenlegi helyzet nem fog ugrásszerűen javulni, hiába költenek rá sokat.

Legjobb lenne itt is tiszta vizet önteni a pohárba: legyen minden mozgáskorlátozottnak egy adott költségkerete, aminek a sorsáról ő maga dönt. Ez akár elegendő lehet ahhoz, hogy a társasházat, amelynek emeletén él, akadálymentesíttesse egymaga, de egy alacsony padlós villamost nem fog tudni belőle kifizetni. Viszont ha vannak százan, akik azon a vonalon járnának kerekesszékkel, akkor máris ott a lehetőség, hogy a költségkeretükből összedobják az átépítés és a járműcsere plusz költségét.

Ha a mozgáskorlátozott önállóan dönt, az azért is nagyszerű, mert ha összekapcsoljuk a lakóhely szabad megválasztásával, akkor mindjárt kiderül, hogy hányan lesznek, akik inkább ragaszkodnak eredeti lakókörnyezetükhöz, még ha nem is tudnak önállóan kimozdulni a házból, és hányan lesznek, akik olyan környékre vándorolnak, ahol relatíve több sorstárs él, akikkel összefogva megvalósíthatnak nagyobb volumenű akadálymentesítést.

A megoldásra tessék nagyon odafigyelni, mert tökéletesen szimbolizálja a Demokrácia 2.0 és a jelenlegi rendszer közötti gondolkodásbeli különbséget. A jelenlegi rendszer fennen hangoztatja a jogokat, aztán jól el is sumákolja. A Demokrácia 2.0 rendszerében nem a jog van definiálva, hanem az anyagi eszköz van odaadva. Éljen vele. Azt gondolom, így sokkal biztosabb, hogy olyan megoldás fog születni, ami az érintettek számára a legjobb, hiszen ők maguk választották.

A módszer értelemszerűen alkalmazható a látás- és a hallássérültekre is, illetve mindenkire, akinek az egyéni igényei közösségi megoldásokkal szolgálhatók ki.

(Huh. Ez a bejegyzés két hónapja van előkészületben. Most sikerült megszülöm a megoldást.)

Régen írtam a gépházból. Egyszer ígértem nektek egy rendes, összefésült pdf-et, tartalomjegyzékkel, tematikusan rendezve meg minden. Nos, lesz ilyen, de ahogy alakul egyre újabb fordulatokkal a koncepció, úgy halasztódik. Ígérem, ha már csak kommentálásból fog állni a blog, mert minden más ki van tárgyalva, akkor mindenképpen rátérek. De még mindig 40 elméleti bejegyzés van előkészítés alatt, és közben nekiálltam alkotmányt írni. Nem röhög, majd meglátjuk, sikerül-e valami illőt, használhatót faragni.

A rendszer elemeinek taglalásakor érzésem szerint méltánytalanul háttérbe szorult egy nagyon komoly aspektus. Egy olyan vonzata, mely önmagában is fenekestől át tudja rendezni a viszonyokat. Ez pedig az egyén ellenőrzése a hatalom felett.

Addig ugye tiszta, hogy minden adókassza külön elszámol, nem költhet másra, nem vonható össze, nem csoportosítható át, nem nevezhető át, nem szedhető szét, szóval nem piszkálható. De hogyan néz ki ez a gyakorlatban, az egyén szemszögéből? Nézzünk példákat.

Központi adók. A munkáltató minden pénzkivétkor kap értesítést a rendszertől, a választott (elektronikus) módon. Pénz megjött, ennyi ide, ennyi oda, ennyi amoda, köszönjük. Túl nagy jelentősége nincsen, mert hiszen úgyis tudja. Viszont a dolgozó nem feltétlenül tudja, és ő is kap(hat) ilyen értesítést. Érkezett ennyi és ennyi pénz az x cégtől, ennyi ment ide, ennyi ment oda, maradt ennyi, tessék. Ugyanez a dolgozó (vagy tulajdonos, lényegtelen) percre készen lekövetheti, hogy mikor mennyi lett a számára érkező pénzekből levonva. Mennyit kapott a honvédelem, mennyit a belügy, mennyit az apparátus, mennyi ment az árváknak és a többi. Lehet nézegetni. "Mennyi?? Mi a fene kerül azon a honvédelmen annyiba???" Aztán ha felháborító, akkor az a dolga a polgárnak, hogy háborodjon fel. Hogy utána mi a teendő, azt úgyis ki fogja találni magától. A politikusok jobban teszik, ha úgy intézik, hogy a polgárok NE háborodjanak fel.

Szociális kompenzációs adó. Ez a legsimább történet. Valaki vagy képes ezt az egyszerű mechanizmust megérteni, és akkor elfogadja, vagy már a léte is irritálni fogja. Akkor működik a rendszer, ha mindig van valaki a közelben, aki lehülyézze a hőbörgőt. Vagyis ha általában elég okosak az emberek hozzá. De persze ez ellen is lehet érdemben tiltakozni, akár azért, mert túl nagy sarcot jelent a jövedelmeken, akár azért, mert nem elég az életben maradáshoz a kiszámolt minimum. A legnagyobb adókassza kezelői jól teszik, ha rajta tartják az ujjukat az érzékelőn. Mert az adófizetők erről is percre készen tudnak tájékozódni, és láthatják, mennyi lett levonva.

Oktatás, egészségügy. Piaci alapon tudnak a polgárok válogatni, ezen kívül sokat nem tehetnek. Viszont ha ez működik, és a piac tényleg nyitva van, az bizony oda vezet, hogy a túl vastagon számláló kórházak, iskolák "bizniszébe" bele fognak nyúlni befektetők. Igen, befektetők, mert egy intézmény működtetése nem csak szakmai, de pénzügyi kérdés is. Ha egy professzor előáll azzal a javaslattal, hogy lehet olcsóbban működtetni nyereségesen, fog majd teremni erre a célra tőke is.

Útdíj. A közút verseng a vasúttal, a repülővel, és ugyanazon az úton is robog többféle jármű, amelyeket eltérően érint az útdíj mértéke. Ha eltorzul a rendszer, beindul a kiegyenlítődés az egyéb közlekedési formák javára. Csak rövid távon lehet kiszipolyozni az autósokat, hosszú távon maga ellen cselekszik, aki így tesz.

Termékdíj. "Mi kerül ezen a fotelon ennyibe??" Ha még emlékszik rá valaki. Ne tessék elfeledni, hogy a blokkon nem Áfa szerepel (mert az nincs), hanem termékdíj. Ami nem százalék, hanem összegszerű. Például 100 forint a ceruzahegyező, és 1300 forint a termékdíj, mert különösen szennyező anyagból készült. Túl drága? Akkor vegyen helyette valami mást! Mindig van más. Olyan nincs, hogy az összes termékdíj túl magasra lett megállapítva. Az egyedüli ok, ami miatt a kelleténél magasabb lehet a termékdíj, az a "szeressük a sok pénzt" effektus. El nem adott termékből tud befolyni a legkevesebb adó, ezért az adókassza kezelőjének nem érdeke a túl magas adómérték, tehát ez az eset nem túl valószínű.

A rendszer tehát minden vonalon felkínál döntéseket az állampolgároknak, akik így elég gyorsan bele tudják vinni a kanyarba a rosszul kitalált új adónemet. Jól teszi hát az apparátus, ha a kényes kérdésekkel kapcsolatban előbb megmonitorozza a véleményeket. Ami nem kerül szinte semmibe, ha az államigazgatási portálon belépve adják le a voksukat.

Bajnai próbál versenyezni a sok populistával, hát persze hogy ő is adócsökkentésekről meg többlet juttatásokról beszél többnyire. De nem mindig. Az index szerint ezt mondta:

"A törekvő polgár azonban nem elsősorban a nagyvállalkozót jelenti, nekik az is elég, ha őket az állam nem adóztatja túl, ha velük szemben liberális. A középosztályt védeni kell a lecsúszástól, akkor jó, ha az állam velük szemben konzervatív. A lecsúszott rétegekkel szemben pedig szociáldemokratának kell lenni, esélyt és lehetőséget kell nekik biztosítani, hogy felkapaszkodjanak."

Tehát szerinte kell egy olyan rendszer, ami a középréteg felé húzza össze a dolgokat, ha jól értem. Aki szegény, azt fölfele, aki gazdag, azt lefele, de nem nagyon, csak annyira, amennyire a szegényt fölfelé húztuk. Jó, és mit csinál az apanázs-rendszer, na mit?

Számomra érthetetlen, hogy a mai törvénykönyv mennyire pontosan igyekszik definiálni a család fogalmát. Hát nem tökmindegy? Sajnos most még nem az, két okból sem.

A család ma anyagi kérdés. Fontos, hogy kik minősülnek családnak, mert az elfuserált adórendszerben ilyen körülmények mentén lehet előnyöket szerezni. Házasodjatok hát össze, cserébe majd kaptok adókedvezményt. Holtodiglan, holtomiglan. Szép, nem? Szerintem ez a család megcsúfolása. A Demokrácia 2.0 rendszerében ilyen nincs, mert nincsenek kedvezmények. Tökmindegy, hogy ki élettárs, feleség, férj, hálótárs, vagy ahogy még nevezni akarja a partnerét. Adókedvezmény nincs, előny nincs, nevezze magát családnak, aki úgy akarja.

A család továbbá vallási-ideológiai kérdés is. Bizonyos vallások rossz szemmel néznek azokra, akik megszentelt kötelék nélkül nevelnek gyereket, sőt, akár azokra is, akik nemi életet kívánnak élni eskü nélkül. A vallás viszont magánügy. Nem kényszeríthető rá senkire a többség vallása, és épp ennyire előnytelen, ha bármelyik politikai erő a többség vallását meglovagolva próbál ideológiát faragni magának. Az állami politikában nincsen helye az ideológiának. A Demokrácia 2.0 rendszerében deklarálva van, hogy mindenki személyes meggyőződése alapján élheti az életét.

Ergó, a Demokrácia 2.0 törvénykönyvében csak annyi helye van a család definíciójának, ami megengedi, hogy emberek szabadon nevezhessék magukat családnak, ha úgy látják jónak. Mindenféle, az adózást vagy a közéletet érintő bárminemű következmény nélkül.

Nincsenek hiú reményeim: aki itt olvasgat, az nem 8 általánosból bukott ki, és amit tanult, jellemzően ingyen tanulta. Hőköl is ezerrel, amikor azt írom, hogy az utolsó petákot ki kellene fizetni az oktatásért.

Azt a részét már kiveséztem, hogy az a szülő, aki felelősséggel próbálja taníttatni gyermekét a mai világban, mennyit kell, hogy keressen, és hogy ez a szülő a Demokrácia 2.0 rendszerében mennyivel többet visz haza ugyanabból a keresetből. (Magyarul futja rá.) Arról is szót ejtettem, hogy mit érdemel az a szülő, aki felelőtlenül vállal gyermeket. Most mást szeretnék taglalni.

Tegye fel a kezét, akitől megkérdezték pici korában, hogy mi szeretne lenni, és azután pont az lett. Mivel kevés űrhajós és tűzoltó van közöttünk, úgy sejtem, nem sok kéz lendül most a magasba. Vajon miért? Részben talán azért, mert közben benőtt a feje lágya, vagy részben azért - és itt kanyarodunk rá a bejegyzés témájára - mert nem oda vették fel.

Vagyis oda nem vették fel. Hoppá.

Tehát, van egy ifjú ember, aki szeretne valamit kezdeni magával az életben, és nekifut. Elgáncsolják, azonnal irányt változtat, és megy másfelé. És aztán azt fogja művelni egész életében, mert csak ahhoz fog érteni.

Jó ez így?

Meggyőződésem, hogy ez így rémségesen rossz. Hogy embereket az motiváljon, hogy az ingyen képzésen hol van hely, az rettenetes. Annak alapján alakuljanak ki hallgatói létszámok, hogy egy dilettáns minisztériumi csókosnak mi jutott eszébe? Mert ne legyenek hiú reményeink, most ez dönt. Igyekszünk örülni az ingyér' oktatásnak, pedig ha választhatnánk, akkor nem azt választanánk.

Képzeljük el ezt a Demokrácia 2.0 rendszerében.

Az általános iskolák versengenek a nebulókért: "Ennyi és ennyi százalékot vettek fel ebbe és ebbe a gimnáziumba". A középiskolák versengenek a továbbtanulókért: "Ennyi és ennyi százalékot vettek fel tőlünk egyetemre". Az egyetemek is versengenek: "Ennyi és ennyi százalék kapott állást a diploma évében". Mennyivel másabb az a kérdés, hogy "melyik iskola mennyire éri meg a tandíjat", mint az, hogy "hova vesznek fel ingyen".

Aki fizetett az oktatásért, elvárja a színvonalat. Rákényszeríti az iskolát, hogy az elszámoljon a pénzzel. "Igen, mi erre és erre is költünk, mert úgy gondoljuk, hogy a diákok szellemi fejlődését szolgálja. Igen, mi egy kicsit drágábbak vagyunk, de tessék megnézni a továbbtanulási mutatóinkat." Vagy akár "Mi vagyunk a legolcsóbbak a régióban, de tessék nézni, nálunk is van, aki továbbtanult!". És mindenki belőheti magát, mint ahogy a közértben is szépen el tudjuk dönteni, hogy a 300 forintos vagy a 8 ezer forintos bor kell, vagy a kettő között valami.

Ilyen módon sokkal jobb esély van rá, hogy az oktatásra költött súlyos pénzek nem csak arra mennek el, hogy eltartsuk a fiatalokat még pár évig, hogy addig se kelljen nekik munkába állni. Hanem olyan, értelmes képzésre, amelyet valóban ő választott, és amely segíteni fogja abban, hogy azt az értelmes életet élje, melyet eltervezett, és amelyet megérdemel. És akkor nem lesz több olyan tanár, aki csak azért tanít, mert kutatónak buta volt. Nem lesz több olyan ügyfélszolgálatos, aki utálja az embereket.

Az emberek elkezdhetik szeretni majd a munkájukat. Mindezt azért, mert fizettek érte. Bizony.