Demokrácia 2.0

Nézzünk egy olyan témát, aminek a rendberakása egészen biztosan kiveri a biztosítékot elsőre. Talán másodikra is, de sokadikra már nem. Talán sikerül visszalapátolni a szart a lóba, és megértetni a társadalommal, hogy mekkora démonizálás folyt eddig.

Most az van, hogy a kormányzat szemforgató módon elutasítja a drogok minden változatát, miközben tudvalevőleg szépen el van terjedve sok fajtájuk. A szintén tudatmódosító alkohol és a szintén addiktív nikotin eközben busás bevételi forrás a kasszának. Alkoholba belehalhatnak emberek, az belefér, drogba nem, mert arról ec-pec-kimehecc alapon egyszer úgy döntöttünk, hogy az az ördögtől való.

Nézzük, hogyan lehet ezt rendesen csinálni.

Miért is nézi ellenszenvvel a társadalom az élvezeti cikkek fogyasztását? Mert káros hatásaik vannak. Hát akkor miért nem nézzük a káros hatások oldaláról a dolgot?

Aki eddig figyelt, kitalálhatja, minek alapján fogom megkülönböztetni a káros hatásokat:
- Visszafordítható káros hatások
- Visszafordíthatatlan káros hatások

Nyilván ha valaki belehal, az nem kérdés: a halál elfogadhatatlan. Ezért definiálni kell a kockázatnak azt a mértékét, ami már megengedhetetlen. Konyhasó-túladagolástól is meg lehet halni, és a hurkapálca is válhat halálos fegyverré. A kérdés az, hogy megfelelő ellenőrzéssel, adagolással korlátok között tartható-e a kockázat. Úgy hiszem, az esetek többségében igen. A könnyű drogok esetében ez egyszerűbb, a kemény anyagok között viszont lehet olyan, amelyik bármilyen szabályozás mellett is túl kockázatos marad, ezért fennakad a rostán. Az alacsony kockázatú drog megfelelő ellenőrzéssel működhet, a magas kockázatú viszont be lesz tiltva.

Képzeljük el ezt az egészet úgy, hogy van külön drogbolt, ahol megfelelő adagokban, használati utasítással lehet kapni az anyagokat. Csak nagykorút szolgálnak ki, és ha az illető láthatóan nem tiszta, akkor megtagadhatják tőle. Az árus az engedélyét kockáztatja, ha nem tartja be az előírásokat. Akár egyszerű tesztek végrehajtását is kérheti a vásárlótól, ha úgy látja, annak tudata nem tiszta.

Ha van olyan drog megfelelő számban, ami törvényes kockázat nélkül fogyasztható, úgy hiszem a betiltott drogokra senki nem lesz kíváncsi.

Könnyű drogokkal is lehet úgy függővé válni, hogy a fogyasztási kényszeren túlmenően káros hatásai lesznek az illetőre. Elveszti az állását, családját, egészsége károsodik stb. Ezek olyan hatások, amelyek kompenzálhatóak, a kompenzálás költsége pedig forintosítható, és a drogárusításra ráterhelhető. Lehet, hogy drága lesz ettől a drog, lehet, hogy nem annyira, de az biztos, hogy az illegális árusításnak így vége. A lényeg, hogy akármennyibe is kerül, az illető a vásárláskor kifizeti az összes várható kockázat költségét. A társadalomnak nem fog egy fillérjébe sem kerülni a gyógykezelése, és egészen biztosan nem lesz magára hagyva, ha problémája lesz belőle.

Tudom, hogy sokan csak azt fogják nézni, hogy drogot bárhol is árulni BŰN!!! BŰN!!!, én viszont ezektől az emberektől azt kérem, hogy fogalmazzák meg pontosan, hogy egy ilyen rendszerben mi az, ami szerintük rossz lesz.

Létezik valahol egy reklám etika, ami a résztvevők önkéntes szerveződésével akár elérhetné önállóan azt a célt, hogy ne jusson el hozzánk szellemileg leépítő tartalom. Sajnos a jelek szerint ez az önkéntes megoldás nem éri el célját.

Van aztán egy médiahatóság, amely árgus szemekkel figyel, és azonnal büntet, ha talál rá okot ürügyet. Nyilvánvaló, hogy az ő számukra ez csak ürügy, mert tevékenységük távolról sem közelíti a célt. Csak begyöpösödött szabályok mechanikus betartatásáról van szó, közben pedig a reklámozók úgy kerülik meg, ahogy akarják azokat.

A büntetgetés módszere eleve lehetetlenné teszi a cél elérését. Büntetni csak kőbe vésett szabályok alapján lehet, a reklámnak pedig a komplex jelentése fejti ki a hatását, nem egy-egy kiragadott aspektusa, amely belefogalmazható egy szabályba. Csak a komplex jelentést értelmes vizsgálni, és keresni benne a szándékokat. Például előszeretettel használnak dupla fenekű mondatokat a reklámozók. Például "ez az első ... (első tulajdonság) termék, amely ... (második tulajdonság)". A vessző utáni jelző kiegészítheti és értelmezheti is a főnevet. Megfelelő hangsúllyal elérhető, hogy a világon mindenki az egyik jelentésre gondoljon, miközben a bíróság előtt majd a másikkal fognak védekezni, és a szabállyal már nem lehet őket megfogni.

Mi lehet a megoldás?

A megoldás hasonló lehet, mint a cigarettásdobozon lévő felirat. Ha a reklám szükségessé teszi, el kell helyezni utána egy értelmező szpotot. A példánál maradva mondjuk "az előbbi reklám azt sugallja, hogy az illető termék ..., ez azonban nem igaz, mert csak ..." Ha ez az értelmező szpot tételesen helyes, a reklámozó hiába perel. Igazat mondtak róla, így járt. Azt pedig ugye már könnyen kitaláljátok, hogy az értelmező szpot teljes költségét ki fogja kifizetni :)

A butítást kompenzáló adó esetében az irányadó mérőszám a butítás összes mértéke. Vagy azzal ellensúlyozzuk, hogy helyreigazítjuk, vagy azzal, hogy ellehetetlenítjük. Dupla annyiért röhejessé válni? Nem fogja megérni nekik. A nagyok előbb ki fogják kérni a hatóság véleményét, és csak akkor teszik közzé a reklámjukat, ha az lemehet helyreigazító szpot nélkül. Vagyis nincs benne semmi sumákolás, semmi alantas szándék. A célt elértük.

És ismét nem költöttünk egy fillért sem az adófizetők pénzéből.

Szekularizált társadalomban élünk, mégis elő tud fordulni sajnos az, hogy bizonyos egyházak hatalmi törekvése utat kap. Ateista emberek adóforintjaiból támogat az állam egyházakat, nehezen megindokolható módon. Pedig a jó módszer itt is, és minden más területen is az, hogy mindenki csak ahhoz járuljon hozzá, amire szüksége van, amit igénybe is vesz.

A magukat történelmi egyházaknak tituláló keresztény egyházak kiharcoltak maguknak többletjogokat. Ez színtiszta hatalmi harc. Osztozkodnak a közös koncon, mindegyik többet szeretne belőle magának. A megoldást a Demokrácia 2.0 az alapoknál egyértelműsítette. Nincs erre beszedve adó, tehát nincs miből az egyházakat fizetni.

Az egyházaknak ettől még persze nem kell feltétlenül kétségbe esniük. Legalábbis nem mindnek. A kérdés az, hogy eddig becsaptak-e minket. Lódítottak-e a híveik "hű, de rettentően magas" számát illetően? Ha igen, akkor kínos lesz. Ugyanis a Demokrácia 2.0 rendszerében semmi más nem történik, mint hogy az állam nem szedi be azt a pénzt, amit továbbutalna az egyháznak, hanem otthagyja a híveknél, az ő döntésükre bízva, hogy támogassák azt. A hívő számára legfontosabb az egyháza, nem? Akkor ha otthagyták nála a plusz pénzt, azt oda is fogja adni az egyháza támogatására, nem? Ha igen, akkor az egyház igen jól is járhat, mert kiderülhet, hogy a hívei sokkal többet is rászánnak, mint amennyit most az államtól kap.

Ha viszont az derül ki, hogy a híveknek eszük ágában sincsen támogatni, vagy nem olyan mértékben, mint korábban, akkor talán jobban teszik, ha csöndben maradnak. Akkor ugyanis az van, hogy egész eddig becsaptak bennünket, és kicsaltak a közös kasszából olyan pénzeket, ami a hívek száma alapján nem járt volna nekik.

Mindez csak a hitélet finanszírozására vonatkozik. Az egyházak iskolákat, kórházakat is fenntartanak, amivel nincsen semmi probléma addig, amíg azok megfelelnek pontosan ugyanazoknak a normáknak, amelyeket a világi iskoláktól, kórházaktól elvárunk. Ha így tesznek, megkaphatják ugyanazt a normatív finanszírozást rá, semmivel sem többet.

Tüntetnek az egyetemisták, és jól teszik. Miért is nem jöhet létre ez a szituáció az én koncepcióm szerinti adórendszerben?

Ugyebár, ha emlékeztek, nálam az iskola elejétől végéig teliben fizetős. Akkor ezek szerint én egyetértek azzal, amit most a kormány csinál?

NEM.

A különbség a rendszerben lakozik.

A mostani rendszerben az állam kifacsarja az adófizetőket. Azok, akik felelősséggel vállalnak gyereket, tehát gondolnak a taníttatásukra is, dolgoznak. Tehát pénzt keresnek. Tehát adót fizetnek. Sok adót fizetnek. Ki vannak zsigerelve. Aztán amikor jön a (jogos) felháborodás, hogy hát ilyen körülmények között ugyan mégis hogyan lehetne gyereket vállalni, akkor odadobnak valami alamizsnát. Például ingyenes tandíjat, például családi pótlékot. Mindezt azért, mert előzőleg elszedtek mindent.

Ha az adófizetőket nem zsigereljük ki, akkor mindjárt megváltozik a kép. A Demokrácia 2.0 rendszerében becsléseim szerint egy átlag keresőkből álló szülő páros nagyságrendileg 200 ezerrel visz haza többet, mint a mostani rendszerben. Ha többet keresnek, még többel. Ebből kell gazdálkodni, és felelősen kitalálni, hogy hány gyereket tudnak vállalni. Lehet rá előre takarékoskodni is.

A D2.0 rendszerében az jár nagyon pórul, akinek csak azért lett gyereke, hogy pénzt kapjon utána. Ott nincs mese, büntetjük, mert azt érdemli.

Ha pedig a felelősen gondolkozó szülőknek mégsem futja mindenre, akkor ne tessék elfeledkezni a tandíj előleg lehetőségéről, ami csak tanulmányi eredményhez van kötve, keretszám nélkül, és ugyan vissza kell fizetni, de alanyi jogon kapott apanázsból lehet ezt megtenni, tehát garantált a forrása.

A Demokrácia 2.0 rendszerében mindenki tanulhat, aki képes rá.

Az egyik legkézenfekvőbb ellenvetés az egész tervezettel szemben az, hogy ezt az emberek nem fogják betartani. A válasz az, hogy teljesen mindegy, mennyire akarják betartani. Elmagyarázom.

Vannak a helyrehozhatatlan károk, amik a mostani rendszerben is azok, és most is üldözzük az elkövetőiket. Ezen sokat nem lehet változtatni. Lehet viszont az adófizetési hajlandóságon. Nevezetesen egy egészen más összefüggésbe lehet helyezni az adóelkerülési próbálkozásokat.

Tessék észrevenni, hogy a "mindenki fizessen ki minden őt érintő költséget" elve szisztematikusan végigvezetve nem nagyon hagy nyitott kérdést. Van egy statisztikai becslés a fekete gazdaság részarányáról, és ehhez kapcsolódóan a szabályszegők számáról, és a szabályszegések értékéről. Arról is van statisztika, hogy hányat sikerül ezekből lefülelni, milyen értékben. A rábizonyított károkozást fel kell szorozni olyan arányban, ahogyan a felderített aránylik a becsült teljeshez, és akkor a lefülelt elkövetőkkel kifizettethetjük a becsült teljes kárt. A felderítés költségét is rájuk lehet osztani, a károkozásuk arányában.

Ha a károsult magánszemély volt, vagy cég (például rajta csattan a termékdíjjal való trükközés), akkor elég a kárt bizonyítani, és az erre a kártípusra szakosodott adókassza már meg is téríti. Majd a kártérítő adókassza be fogja szedni az elkövetőktől folyamatában. Ha a károsult egy másik adókassza (be nem fizetett adó például), akkor a kártérítő adókassza folyamatában utalja át neki a becsült kieső bevételt. Sem a károsultak, sem az adókassza nem szenvednek kiesést a rendszer jóvoltából.

A kártérítő típusú adókasszák törvényében célzott felderítési arány van kitűzve. Elsőre furcsának hangozhat, de az is baj, ha túl alacsony a felderítési arány, és az is, ha túl magas. Gondoljatok bele: nem az a cél, hogy minden elkövető el legyen csípve, hanem az, hogy minden kár meg legyen térítve. Az a cél már teljesült, és a felderítési költségek egekbe emelése csak azért, hogy azt a még felderítetlen pici százalékot is sikerüljön felgöngyölíteni, értelmetlen pazarlás. Nem az a megoldás, ha száz rendőr kerget egyetlen szabályszegőt.

Nem szabad abban bízni, hogy mindent megtervezünk, és sikeresen végrehajtunk. Lesznek malőrök, félrenyúlások. Lesznek előre kalkulálható, de kifelejtett kockázatok, és abszolút beláthatatlan kockázatok is. Ha ilyenek miatt kipukkan egy-egy adókassza, muszáj valahova fordulni. Központi költségvetés nincsen, az a fránya átcsoportosítás a múlté. Kell tehát egy biztonsági tartalék. Meg egyébként is, kell egy tartalék.

A tartalék finanszírozására legjobb a központi adók egyike. Viszonylag nagy tételt fog képezni, lehet tehát nyugodtan külön megnevezve, mint a központi adók egyike. "Tartalékképzési adó: ...%" A tartalékkassza feladatai:
- Ha a parlament dönt egy új adókassza felállításáról, annak induló egyenlegét a tartalékkassza hitelezi meg. Később, folyamatában az adókassza majd visszatörlesztgeti a tartalékkasszába, amit kapott, de az lassan fog történni.
- Ha a parlament dönt egy adókassza felszámolásáról, annak maradék egyenlege a tartalékkasszába ömlesztődik be.
- Ha a világgazdaság tragikus hirtelenséggel befolyásol, vagyis gyorsabban, mint amire az egyes adókasszák önállóan reagálni tudnak, szükség lehet a tartalékkasszából való átmeneti hitelezésre.
- A természeti katasztrófák többségét lehet valószínűsíteni, és előre kalkulálni rájuk. De mégis, a természet űzött már csúfot belőlünk, és mindig tud jönni olyan, amire nem számítottunk. A nem kalkulált kockázat bekövetkezésekor is a tartalékkassza lesz a menedék.

Természetesen mind a világgazdaság, mind a természet ereje sokkal nagyobb annál, mint amire egy tartalékkasszával felkészülni lehetne, de a hatások puhításához, a károk enyhítéséhez jól jöhet. Enyhébb esetekben akár tökéletes megoldást is nyújthat ez a tartalék.

Az adókassza a természetéből fakadóan sohasem elég nagy, a törvény ezért nem megfelelő értéket, hanem megfelelő növekedési ütemet ír elő. Ha a növekedési üteme aláesik a kívánt értéknek, a tartalékképzési adó növelendő, ha meghaladja az előírt sávot, akkor pedig csökkentendő.

Már többször említettem, hogy az egyes adókasszák önállóan szabják meg az adó mértékét, abba a központi hatalomnak beleszólása nincs. Oké, de miért nem lesz olyan, hogy egyik napról a másikra tízszeresére emeli az adót valamelyik, mert épp olyan kedve van? Megteheti, nem?

Nem teheti meg. Köti a törvény.

Az adott adófajtát létrehozó törvény nem ír elő konkrét adómértéket, mert nem írhat ilyet elő, tiltja az alkotmány. Célokat és finanszírozási módozatokat írhat elő. A cél soha nem lehet pénzügyi, hanem mindig "műszaki". Mondjuk az úthálózat karbantartásánál meghatározhatja, hogy ennyi és ennyi kátyú lehet maximum. Vagy ennél szofisztikáltabban, valahogy jellemezve az út állapotát egy mérőszámmal, és a mérőszám alapján megadva, hogy milyen szintet kell minden útnak elérnie, és az átlagnak mennyinek kell legalább lennie. Ezt kell végrehajtania az útkarbantartást végző adókasszának.

Ugyanennek az adókasszának az utak kapacitását is elő lehet írni, ami sokkal nehezebb feladat, lévén hogy a forgalom változik. Mondjuk duguláshoz, illetve egyéb, a túlzott forgalom miatt fellépő jelenségekhez lehet kötni az úthálózat fejlesztési rátáját. Ezt is lehet mérőszámmal jellemezni.

Amikor így meg vannak határozva a célok, becslések segítségével meg kell határozni az induló adó mértékét. Jelen példában ez az útdíjat jelenti. Elindul az útfenntartó adókassza egy kiszámolt útdíjjal, és elkezd belőle utat karbantartani, korszerűsíteni. Megadott időszakonként az aktuális állapot mérőszámát újból meghatározzák. Mondjuk legyen az elérendő mérőszám 120, és legyen az induló állapot 70. A törvény arról is rendelkezik, hogy mondjuk (példa!) évente 5 egységnyivel kívánatos közelíteni az elvárt értékhez. Ha egy év múlva 75-nél kevesebb lesz a mérőszám, adót kell emelni, ha 75-nél több, akkor adót (vagyis útdíjat) lehet csökkenteni. Azt a tempót kell megcélozni, amellyel (120-70)/5=10 év alatt lehet elérni a 120-as állapotot.

A növelés, csökkentés mértékét is szabályozza a törvény. Minél nagyobb az eltérés a kívánatostól, annál nagyobb mértékben lehet változtatni az adót, de a változtatás mértéke maximálva van, mondjuk évi 10%-ban.

Összegezve: az adókassza irányítói nem tehetik meg, hogy kizsigerelik a felügyeletük alatt álló szakterületet. Ha a törvény azt írja elő, hogy adót kell csökkenteni az adott szituációban, akkor nekik kutya kötelességük adót csökkenteni.

Természetesen egy adókassza kezelése nem merül ki az adótörvény ilyen szolgai alkalmazásában. A példánál maradva: műszaki megoldások végtelenjéből lehet kiválasztani azokat, melyekkel a törvényben meghatározott cél teljesíthető. Elsősorban ez a dolguk.

Ami eddig kimaradt: művészet, kultúra, sport. A mostani szisztéma szent tehenei. Mindig fontosnak állítják be, de mégsem adnak mindig elegendő forrást a működtetésükre. Az én tervezetemben viszont egy fillér sincsen ilyen célokra.

Most sokan felhördülnek: ezt hogy képzelem. Senki nem fog akkor kulturálódni, tönkre fognak menni a színházak, múzeumok, megöltem a kultúrát.

Szerintem meg pont hogy ettől indulhat virágzásnak.

Jelenleg bebeszéli magának a társadalom, hogy a kultúra támogatása által az majd eljut szélesebb néprétegekhez. Szerintem ez nem így van. Ahhoz, hogy ma valaki bármilyen formában a kultúrát magához vegye, két dolog kell: igény és anyagi forrás. Bármelyik hiányzik, lemondhat róla. Lemondhatunk róla. Aki segélyből él, nem fog színházjegyet venni. Mint ahogy az se, aki susi melegítőben furikázik a sötétített Mercedesszel, noha neki futná rá. Nem. Csak azok fognak kulturálódni, akikben az igény megvan, és ez nem anyagi kérdés. Akiknek pedig van rá bármilyen anyagi lehetőségük, azoknak eztán is lesz.

A kérdés az, hogy aki ki tud ma adni 6 ezer forintot azért, hogy a párjával elmenjen színházba, mekkora fizetéssel rendelkezik. Mondjuk 150-150 ezer nettó, mindkettőjüknek? Ez azt hiszem, a minimum. A munkáltatóik kb. 800 ezret költenek összesen rájuk (javítsatok ki, ha pontatlanul saccolok). A kompenzációs rendszerben mondjuk megmarad 40%-a, plusz a kétszeri apanázs az annyi, mint 520 ezer forint havonta, szemben a mostani 300 ezerrel. Biztosítás, egyebek elvisznek belőle jócskán, de akkor is több marad. Kérdés, hogy ha a 300 ezerből futotta 6 ezer színházra, akkor az 520 ezerből futja-e 12 ezer? Szerintem igen.

De még az sem biztos, hogy többe fog kerülni a színházjegy. Az is lehet, hogy olcsóbb lesz. Beindul ugyanis a nagy közös adománygyűjtő rendszer.

Szörnyű dolog ma látni az 1%-ra hajtó szervezetek hirdetéseit. Pontosan tudom, hogy annál a szervezetnél lenne a legjobb helye a pénzemnek, amelyik nem hirdet, hiszen az az utolsó fillérig mindent a nemes célra költ. De róluk nem tudok, mert nem hirdetnek. Aki hirdet, annak oda tudom adni a pénzt, és akkor majd futja... reklámra. Sehogy se jó ez.

Megtiltanám a jótékony célú szervezeteknek, hogy hirdessenek. Pontosabban azt tiltanám meg, hogy költsenek rá. Ingyen lehet hirdetni. Adnék is a kezükbe ehhez egy eszközt. Ez lenne a nemzeti adománygyűjtő portál.

A nagy közös adománygyűjtőbe mindenki bejelentkezhet, aki úgy gondolja, támogatást érdemel a nemes cél, amiért küzd. Kulturális intézmények, közhasznú szervezetek, egyházak, sportolók. Mindenki előadhatja magát. Az adakozni vágyók pedig itt megkereshetik a nekik tetsző célokat. Cégek és magánszemélyek is igénybe vehetik ezt a portált. A portál pedig be lenne hegesztve az állami kommunikáció szőttesébe, és konkrét külön költség nélkül be lehetne így vinni a köztudatba, hogy van egy ilyen, és itt lehet adakozni. Versenyezzenek csak a plusz pénzért a kulturális intézmények. A portál naprakész információval is szolgál, hogy kinek eddig mennyi jött össze, és mennyire van szüksége. A nagy támogató alapítványok szoftveres támogatással, automatikusan oszthatják szét adományaikat, ha ilyen szándékuk van.

Ha pedig valamelyik kulturális intézménynek nem jut elég, akkor sem kell kétségbe esni. Ma már számos példa mutatja, hogy a kultúra nem unalmas, csak lehet jól vagy rosszul menedzselni. A jó menedzselés nem von le az értékéből, és nem a minőség ismérve az áporodott tálalás. Ha pedig jól van tálalva valami, akkor népszerű lesz, és az ilyenek már ma is eltartják magukat, sőt, akár nyereséget hoznak.

Az adománygyűjtő portál a központi költségvetésből üzemel, minimális költséggel.

Már utaltam a az okozott anyagi kár utáni kártérítésre, fejtsük ezt ki most részletesen.

Az országban tartózkodó összes embernek és minden itt tevékenykedő cégnek van kötelező felelősségbiztosítása. Állampolgárok esetében ez hatóságilag levonásra kerül az apanázsból, külföldiek esetében ez az itt tartózkodásuk, cégek esetében pedig az iparengedélyük feltétele. A gondatlanságból okozott károkat ez a felelősségbiztosítási rendszer rendezi. Az egyének esetében az önrész az apanázsukból vonódik le, cégek és külföldiek esetében legyen a biztosítók problémája, hogy hogyan szedik be a pénzt. A lényeg, hogy gondatlanságból okozott kár esetében minden esetben fizet a biztosító. Ha csak gondatlanság volt, nincsen további következménye, az elkövető viszont szívhatja a fogát a súlyos önrész, no meg a malus miatt.

Ha szándékos károkozásról van szó, akkor egészen más a helyzet. Nyilván olyan balga biztosító nincs, aki ilyenre kössön, tehát azt teljes egészében magának kell előteremtenie az illetőnek. Vagy legalábbis megpróbálni. Ha nincs vagyona, és az apanázsból levonható összeggel 642 év alatt térítené meg a kárt, akkor értelemszerűen valami nem jó. A levonható százalék a keresetére is érvényes, mégpedig arra súlyosabb mértékben. A kompenzációs levonások utáni rész nagyobbik hányada is elkobozható ilyen célra, legyen ez az arány mondjuk 70%. Tehát ha dolgozik, azzal mindenképpen több pénze lesz, de nem sokkal, mert összesen csak kb. 10%-ot tarthat meg (egyébként ez kb. 40%). De téríti a kárt, akár élete végéig. Ha szükséges, elő lehet írni számára kényszermunkát, amiből törleszthet.

A be nem hajtható rész központi adóból kerül kiegészítésre, és az egyszerűség kedvéért az összes szándékos károkozás térítése átfut ezen a rendszeren, függetlenül attól, hogy behajtható, vagy nem. A behajthatatlan követelések forrásául az szolgál, hogy minden behajtott kártérítési összeget felszoroznak olyan arányban, ahogyan a behajtható rész aránylik a teljeshez. Tehát ha bármilyen kár bizonyításra kerül, azt azonnal téríti a kártérítésre szolgáló kassza, amely önfenntartó: annyit szed be arányosan minden elkövetőtől, hogy fussa a saját működésére és a behajthatatlan károk rendezésére is.

Ha megátalkodott elkövetőről van szó, aki a társadalom minden igyekezete ellenére ismétel, akkor nincs mese, megy a fegyenctelepre. Onnan viszont már nincsen visszatérítés, az okozott kárt tőle már nem lehet behajtani.

Ez azt gondolom, drámai módon megváltoztatja a bűnözést, és az ahhoz való hozzáállásunkat. A bűnözők és rendőrök mintha barátságos meccset vívnának onnantól kezdve. A mostani tétje kipukkad, mert akit elkapnak, az belecsúszik a "nem nyert" osztályba, és fizet. A társadalom számára pedig marad a nettó egyenleg: ha kár ért, elég csak bejelenteni, és megtérítik.

Megjegyzendő még, hogy a cégek adómentességük miatt jobban járnak, ha a cég nevében vállalják a kártérítés kifizetését, ami feszültséget eredményez. Mivel valójában mindig valamelyik egyén felelős a kárért, csak a cég elfedi a felelőst, ezért úgy tartom korrektnek, ha a cég által fizetett kártérítést úgy vesszük, mintha azt egy egyénnek adná oda, aki befizetné belőle a kártérítési összeget, és ezért a cégnek előbb le kell adóznia a kártérítést, mint kifizetett jövedelmet, és csak annak nettója megy kártérítésre. Így elkerülhetjük az ezzel való trükközést.

Remélem észrevettétek, hogy ebben a rendszerben a saját ingóságainkat nem kell biztosítani ahhoz, hogy fizessen a biztosító, ha ellopták :)

A kéregetés elég faramuci jelenség. Tudjuk, hogy vannak rászorulók, és emberségünk azt diktálja, hogy juttassunk nekik, ha van miből. Csakhogy ott a bántó ellentmondás: az, amelyikkel az aluljáróban nap mint nap találkozunk, a legkevésbé sem szorul rá. Sokkal több pénzt összeszed, mint amennyit mi munkával meg tudunk keresni, ő adhatna alamizsnát nekünk akár. Jó eséllyel meg van szervezve, hogy az ott az ő posztja, felügyelik, vigyáznak rá, beszedik tőle a pénzt. Csinos kis bűnszövetkezet állhat mögötte. De ha nem is: ő élelmes, nem kell félteni.

Aki igazán rászorulna, azt viszont nem látjuk. Aki a kiserdőben épít magának nejlonból, kartonból kalyibát, és próbál élhető körülményeket teremteni. Éjszakánként járja a várost, és a kukákból próbál hasznos dolgokat összeszedni. Nagyon kemény munkával összeszed magának pár forintot, mert kéregetni szégyell. A helyzet igazságtalan vele szemben.

Humánum okán megtűrjük a kéregetőket. Nem tudhatjuk, nem pont az-e a rászoruló, akit elhajtanánk onnan, ezért inkább nem hajtjuk el őket. Nem jó ez így.

A megoldást tálcán kínálja a koncepcióm. Mivel az apanázst mindenki alanyi jogon kapja, így nehéz lenne megindokolni, hogy miért van arra szüksége, hogy a többieket tarhálja. Sajnáltatja magát, pedig nincs is rá oka? Akkor csaló! Tulajdonképpen anélkül be lehet perelni csalás vádjával, hogy bármit tudnunk kellene róla. Ilyen egyszerű: tiltsuk be a kéregetést! Ha van apanázs, akkor a humánus megközelítés érvényét veszítette.

Kivételt azok képeznek, akik valamilyen produkcióval állnak elő. Hogy legyen valami kerete a dolognak, előírnám a regisztrációjukat. Bemutatják a produkciót egy zsűrinek, aki nem a művészi tökéletességet fogja keresni benne, csak azt nézi, hogy egyáltalában létezik-e az a produkció. Ha igen, kap egy igazolványt. Ha fel akar lépni az utcán, csak annyi a dolga, hogy betelefonál, és közli: itt és itt kezdeném most, és lennék egy órát. A központ visszaigazolja, hogy szabad a placc, és már zenélhet is (pantomim, portrérajz stb.) Természetesen előre le is lehet foglalni a helyet. A rendőr pedig ha lát utcai előadót, a távrecsegőn ellenőrzi, hogy az illető engedéllyel van-e ott.

A kapott pénz természetesen magánzsebből magánzsebbe vándorol, ezért nem kell utána adót fizetni.