Demokrácia 2.0

Az eltérő szabályozás fenekestől fel fogja fordítani a közlekedési viszonyokat. Eltűnnek a személykocsikat sújtó sanyargatások, de a használat valódi költségei immár fizetendőek lesznek. Kérdés, melyik lesz több? Valószínűleg a mostani. A nagy tengelyterhelésű járművek támogatása befejeződik, és előjönnek a vasút előnyei. Mi várható ebből?

A kamionok el fognak tűnni. Csak azok az áruk lesznek nehéz járművekkel szállítva, amiket máshogy nem lehet (túlméretes, túlsúlyos rakományok). Ezeknek a szállítása meg fog drágulni, ezért előtérbe fog kerülni a helyszíni összeszerelés olyan termékeknél is, amiket jelenleg egy darabban visznek el a célhoz. A nagy járművek át fognak alakulni sok kerekessé, mert úgy kedvezőbb lesz az útdíj. A kisebb, könnyebb termékeket kisebb járművek fogják vinni, mert noha kevesebb árura esik így ugyanannyi sofőrköltség, még mindig jobban meg fogja érni, mint a nagyobb tengelyterhelés után fizetendő horribilis útdíj.

Így vagy úgy, a közúti áruszállítás jelentősen meg fog drágulni (vagyis eléri a valódi költségét). A vasút külön támogatás nélkül előtérbe kerül, mint olcsóbb alternatíva. Nálunk évtizedek óta számolják fel az iparvágányokat, a kecskeméti Mercedes gyár viszont érdekes módon építtetett magának egyet. Ők már most másképp gondolkodnak. Ez fog elterjedni, anélkül, hogy mindenféle hülye állami támogatási projektek futnának (a tűzhöz közel ülők nagy örömére).

A személyszállítás sem lesz kivétel. Tudvalevő, hogy a nagy buszok a legnagyobb tengelyterhelésű járművek közé tartoznak. Ez is meg fog változni, mert a nyugdíjas csoport sikítva fog menekülni, ha kiderül, mennyi az egy főre eső útdíj a gyönyörű, hatalmas, büszke, ámde súlyos busszal. Jönnek majd a hernyótalpas, száz kerekű buszok, meg kisbuszok a helyközi közlekedésben. A városi buszok a villamosok és a metró rovására fognak teret veszíteni.

A légi közlekedés sem kivétel. Tartok tőle, hogy a súlyos zajártalom miatt fizetendő kártérítés (amiből a környékbeliek házainak hangszigetelését, és egyéb kártalanítását fedezik), valamint a magas fajlagos üzemanyag-fogyasztás miatti súlyos termékdíj ha megtolja a légi közlekedés árfolyamát, súlyos visszaesésre számíthatnak. Ismét a vasút lesz a nyertes.

A szupervonatoké a jövő.

Mostanra egyértelművé vált: az offline dolgok drágák. Itt az ideje, hogy meglépjük azt, amit már egy jó ideje meg kellett volna. Legyen a teljes ügyintézés elektronikus. Tehát egyáltalában ne legyen papír alapú akta tologatás. Legyen beregisztrálva minden önállóan cselekvő személy, aki saját, vagy a gyámsága alatt álló személy nevében intézi a dolgokat. Célszerű, hogy mindenkinek legyen otthoni elektronikus hozzáférése. Akinek nincs, igénybe vehet erre vonatkozó szolgáltatást, költségtérítés ellenében. Tehát a Maris néni, akinek nem akaródzik megtanulni a billentyűzet használatát, nem a hivatalba csattog el, ha intézni akar valamit, hanem a netpontot keresi fel. Természetesen kifizeti az intézés költségét. Ha ezt meg akarja spórolni, akkor megkérheti az unokáját, vagy beiratkozhat tanfolyamra, amiből van mindenféle, neki való is.

A cél az, hogy minél kevesebb Maris néni legyen. A régi értelemben vett támogatás már nem lehetséges, de a minisztérium ennek ellenére tud segíteni. Ha az állam megbízásából, nagy tételben, egységes kivitelben kerülnek beszerzésre az egy bizonyos célra szánt célgépek, azok ára nyomott lesz. Ha ezt megspékeli az állam egy hitelkonstrukcióval, ami a garantált törlesztés miatt (apanázs!) szintén olcsó pénzből lesz, a rászorulók igen kedvező havi összegért hozzájuthatnak az alapszintű technikához. Arra is van lehetőség, hogy egy alap sávszélességű nethozzáférés ingyen legyen, és csak azok fizessenek érte, akik ennél komolyabbra vágynak.

Ha általánosnak tekinthető a választópolgárok elektronikus elérhetősége, a választások is lebonyolíthatók online. Sőt, jelentősen leegyszerűsödik a szavazások kiírása. Bármely lényeges kérdésben kikérhető az állampolgárok véleménye, bármikor kérhet a kormány útbaigazítást tőlük. Az intézkedések népszerűsége is folyamatosan nyomon követhető, így a választások előtti mizéria is csitul, mert pontosan lehet tudni, hogy mit akarnak az emberek.

Ez mind egy sokkal nyugodtabb, feszültségek nélküli társadalom felé vezető lépcsőfok.

Lehetséges az egységes ügyintézést összekapcsolni egy a mostaninál nagyobb tudású személyi igazolvány kártyával. Olyannal, mely az illető összes jogosultságát hordozza. (Kedvezményeket nem tud hordozni, mert azok nincsenek.) Benne van a jogsi, a nehézgépkezelői bizonyítvány, a nyelvvizsga, a diploma és a többi. Hordozhat ujjlenyomatot, íriszképet, és akkor akár olyan biztonsági jogosultságok is rápakolhatóak, mint például az átvilágítottság.

Meg lehet teremteni annak a feltételeit, hogy a kereskedelmi jogosultságokat is fogadhassa egy ilyen kártya, és ha valaki nem érzi kockázatosnak, akkor a pontgyűjtő kártya helyett lehet olyan, aki az igazolványát nyújtja át. A cél az, hogy összesen egyetlen kártya elég legyen azoknál, akik ezt igénylik, és a (lehetőségek szerinti legkevesebb) kockázatait elfogadják.

Az alapelvek azok, amikről jó lenne, ha nem lenne vita. Mekkora legyen a minimális egészségügyi ellátás, mennyire tartjuk csúnyának a parkoló autókat az utcán, mi legyen az alapszintű tantervben, ilyenekről lehet és kell is vitázni, de arról, hogy el legyenek-e különítve az adók, nem szeretnék. Úgy egy egészen másfajta koncepcióhoz jutnánk el, ami nem célom. Ezekhez az elvekhez szeretnék ragaszkodni:

- Csak úgy szabad beszedni adót, ha az állam előre közli, konkrétan mire lesz felhasználva, és utána konkrétan arra is használja, az átcsoportosítás minden lehetősége nélkül.
- Minden finanszírozási célnak külön kasszája van, melyet egy független intézmény kezel. A központi hatalom a működésébe nem avatkozhat be semmilyen módon, csak felszámolhatja, azt is csak abban az esetben, ha a világ olyan irányban változott meg, hogy az illető finanszírozási cél már értelmét vesztette.
- Minden termék és szolgáltatás, beleértve az állami szolgáltatásokat is, piaci áron fizetendő. Az állam nem befolyásolja a piaci viszonyokat semmilyen módon.
- A nagykorú, cselekvőképes magyar állampolgárok alanyi jogon részesei egy jövedelemkompenzációs rendszernek, mely az átlagjövedelemhez arányosan közelíti a kereseteket.
- Az élet egy területét csak egy adónem szabályozhatja.
- Központi adó csak olyan terület finanszírozására alkalmazható, ahol nem lehetséges megcélozni az érdekelteket.

(Szükség szerint frissítve lesz.)

A központi adók között szerepel egy örökségvédelmi tétel, járjuk ezt körül.

Az adó célja az elveszíthető dolgok megőrzésének finanszírozása, légyen az kulturális vagy egyéb. Jellegében különbözik a természetvédelemtől, mert a természetvédelem célja egy állapot őrzése, ott az egyedek pótolhatóak. Kivételt képez a biológiai sokszínűség elvesztése, vagyis fajok kihalása, ezért a fajok megőrzése is az örökségvédelem hatáskörébe tartozik.

Nem lehet megkérdezni egyenként az embereket, hogy őket érdekli-e a rudapitecus csontjainak megfelelő tárolása, és annak finanszírozása. Lehet, hogy van olyan alapítvány, amely elegendő forrással rendelkezne az örökségvédelem egyes céljainak finanszírozásához, de hiba erre bízni annak sorsát, amit véglegesen elveszíthetünk. Az örökségvédelem tételei nem köthetőek egyénekhez, ezért ilyen alapon sincs mód senkire ráterhelni a cél finanszírozását. Maradt tehát a központi adó.

Mi az, aminek a megőrzését biztosítani kell?

- Műemlékek
- Műalkotások
- Előadó-művészeti produkciók felvételei
- A technikai fejlődés dokumentumai
- Szociológiai állapotunk dokumentumai
- Irodalmi művek
- Publikációk
- Levéltári dokumentumok
- Művészi fotók, illetve mindennemű képi emlék

Jelenleg ezek össze-vissza vannak finanszírozva (vagy éppenséggel sehogy). Jellemző módon onnan szereztek a megőrzésre pénzt, ahonnan tudtak. A szétforgácsoltság miatt a teljeskörűség is sérül, például tudomásom szerint az előadóművészek dokumentálása jelenleg sehogyan sincsen, és a technikai emlékek gyűjtése is szigetes, amennyiben egy-egy szűk terület múzeuma próbálkozik vele.

Pedig a múzeumoknak nem lenne szabad, hogy dolga legyen a megőrzés. A múzeumok célja az ismeretterjesztés, amit megtehetnek önköltségi alapon, illetve adományokból kiegészítve. De nem szabad, hogy ez összemosódjon a megőrzéssel. Ha egy tárlat nem lesz sikeres, na bumm. Ha elvesznek örökségünk darabjai, akkor felelőtlenek voltunk. A megőrzést máshonnan kell finanszírozni.

Természetesen a megőrzéshez adott esetben hozzá tartozik a begyűjtés is. Járhatják forgatócsoportok az országot, hogy minden arra érdemes előadóművészről felvételt készítsenek. Ide tartozik az ásatások finanszírozása is, és a felvásárlás. Minden állami tulajdonú műalkotás megőrzését az örökségvédelmi rendszernek kell biztosítania, ha egy múzeum be akarja mutatni, akkor kikölcsönzi onnan. Ezzel megszűnnek az önálló múzeumi gyűjtemények, lesz egy darab állami gyűjtemény (és persze a magángyűjtemények, de az más tészta). A minőségi tárolás fajlagos költsége valószínűleg így drasztikusan lecsökkenthető, mert fajlagosan olcsóbb egy hangár méretű csarnokot temperálni és ellátni tűzvédelemmel, betörésvédelemmel, mint sok-sok különálló épületben megtenni ugyanezt. Az azonos levegőt igénylő tárgyak mind kerülhetnek egy légtérbe, fajlagosan olcsón, de igényesen tárolva.

Az irodalmi művek, publikációk, fotók stb. tárolásánál szerencsére segítségünkre siet a technika. Az adattárolás költségének röhejessé válása óta egyszerűen nincs ok arra, hogy bármi is ne legyen elektronikusan tárolva. A szöveges és képi jellegű emlékek megőrzésének teljes értékű módja az elektronikus kópia, a tárgyi emlékek esetében nem. Ennek ellenére a tárgyi emlékekről is készülhet felvétel, hiszen sok esetben a kutatók számára is elegendő a felvételt szemügyre venni, és nem szükséges a raktárban megtekinteni magát a tárgyat. Így olcsóbbá tehető a kutatás. Természetesen a kutatók számára van lehetőség a raktárban is kutatni, ebben az esetben a tárgyi emlékek elővételének költségét meg kell téríteniük.

Ebben a rendszerben a mozdítható tárgyi emlékek hangár méretű csarnokokban vannak elhelyezve, temperáltsági igény szerint fajtánként. Teljes körű és szabadon hozzáférhető a fotó- és videókatalógus, amely a kutatók számára is az egyes számú információforrás. A raktárból tárgyi emléket tanulmányozásra csak kutatók kérhetnek ki, de oda még ők sem léphetnek be. A hangsúly az elektronikus információtároláson van, mely fajlagosan olcsó.

A nem mozdítható tárgyi emlékek: épületek, köztéri műalkotások védelme külön téma. Ezekben az esetekben van egy kezelője a területnek, az ingatlannak, kinek a felelőssége a megőrzés. Az állami örökségvédelmi kassza ennek költségeit megtéríti számára. Például ha valaki műemlék épületben lakik, tevékenykedik, ez megnehezítheti az életét, mert bizonyos dolgokat nem tehet meg benne, vagy csak körülményesen teheti meg. Ebből kára származik, amit jelenleg kénytelen lenyelni, vagy rosszabb esetben megpróbálja kijátszani az előírást. Hogy ez ne történhessen meg, az illetőt kártalanítani kell. Csak így van esély a műemlék megfelelő megőrzésére.

Az apanázs első ránézésre fantasztikus, mert alanyi jogon jár. Második ránézésre már kellemetlen, mert a képhez tartozik az is, hogy több pénzért kunyerbálni állam bácsitól teljesen értelmetlen, mert nem fog adni. Nincs miből. Oké, de mi van, ha valaki bármilyen okból mégis többre szorul rá? Járjuk körül ezt a témát.

Vegyük a munkaképesek esetét először. Több pénzre szorul, mert ott a gyerek, meg minden, és nincs munka. De mi az, hogy nincs munka?? A kicsi munka is munka. A mostani rendszerben nem, mert akkor ugrott a segély, de az apanázs alanyi jogon jár, és akárhány órát sikerül ledolgozni a hónapban, már előbbre van azzal is. És a munkaerőpiac tárt karokkal fogadja, mert vállalkozni könnyű, dolgozni pedig nem muszáj. Aki munkaképes, és akar dolgozni, az fog találni munkát.

Ha valaki nem munkaképes, annak pedig meg kell nézni az okát. Vagy baleset, vagy született rendellenesség lehet, a baleset- illetve egészségbiztosítás hivatottak fedezni a plusz költségeket. Neki is megvan a szükséges többlet bevétele.

Persze, nem vagyunk mindenhatóak, elképzelhető, hogy valamely eset kimarad. Elképzelhető, hogy valakinek tényleg kevés az apanázs, és nem kap többet. Az állam nem ad plusz pénzt, de vegyük észre, hogy ez a korlát csak az adófizetők pénzére vonatkozik. Csak az nem fair, hogy bárkinek a befizetett adóját vegyes célra költsük, de más pénzek áramlását semmi nem akadályozza. Ott van a nemzeti adománygyűjtő, az alapítványok szabadon gyűjthetnek az állam által nem finanszírozott célokra pénzt. A törvényhozók figyelemmel kísérhetik az adományok áramlását, és onnan ötleteket is meríthetnek. Ha felbukkan egy jellemzően finanszírozatlan terület, felállíthatnak erre a célra egy adókasszát, amely onnantól intézményesítve szedi be a pénzeket a megfelelő helyről. Az alapítványok, segélyező egyesületek gyorsan le tudják reagálni a világ változásait, és a nehéztüzérség, az állami apparátus majd idővel utána mozdul. Amit az állami finanszírozás lefed, onnan kivonulhat az egyéni segélyezés, és felszabadulhatnak a forrásai arra, hogy újabb jelenségeket reagáljon le.

Íme ékes bizonyítéka annak, hogy tőlünk nyugatra sem kolbászból van a kerítés. Az Unió éppúgy régiókat kezel, mint ahogyan az országon belül is a helyszín alapján döntenek támogatásokról. Szépen beette ez magát a gondolkodásunkba, és felszínesen elfogadjuk a módszert. Igen, le van pukkanva az a környék, ezért támogatásra szorul. Ez így jó, nem?

Ez így nagyon nem jó.

A regionális támogatás elve elköveti azt az otromba hibát, hogy nem az emberből indul ki. Pedig csak az emberből szabad kiindulni. Van gazdag ember, meg van szegény ember. Nincs olyan, hogy szegény régióban szegény ember, meg gazdag régióban szegény ember. Csak szegény ember van. Ő támogatásra szorul, bárhol is van. Ha úgy vesszük, a regionális támogatások léte beismerése annak, hogy nem sikerült a segélyezés. Nem adtak eleget. Ha eleget adtak volna, nem lenne szükség a regionális vacakolásra.

Azok kedvéért, akik még a reggeli kávéjuk előtt vannak, és ebből azt szűrték le, hogy én az elmaradott régiókat cserbenhagyom, kifejtem egy kicsit.

Az elmaradott régió mitől elmaradott? Attól, hogy sok ott a szegény ember. A fejlett régió mitől fejlett? Attól, hogy sok ott a gazdag ember. Az elmaradott régióban jellemzően az átlag alatt élnek az emberek, a fejlett régióban jellemzően az átlag felett. Mit is csinál a kompenzációs rendszer? Közelíti a jövedelmeket az átlaghoz. Tehát a fejlett régióban jellemzően mindenkitől elvesz, az elmaradott régióban jellemzően mindenkinek hozzátesz. Képzeljük el azokat a falvakat, ahol konkrétan senkinek sincsen munkája. Most ki-ki tehetsége szerint kuncsorog segélyért, ami nagyon semmire sem elég. (Kivéve, ha csinál nyolc gyereket, de az egy külön történet.) És akkor képzeljük el, hogy érkezik a kompenzációs rendszer, és onnantól mindegyikük alanyi jogon kapja az apanázst. Bődületes többletjövedelem a falunak. Beindulhat az élet.

Ez a kompenzációs támogatás az egyénnek jár, és minden környéket pont annyira támogat, amennyire az rászorul: amennyire az ott élő emberek rászorulnak. Ez így igazságos. Régiós határvonalak húzogatására pedig semmi szükség.

Most kicsit lógassuk bilibe a kezünket. Tegyük fel, hogy megnyeri a választást a Demokrácia 2.0-t képviselő párt. Mi történik akkor?

Értelemszerűen a dolog nem úgy működik, hogy csettintünk egyet, és átálltunk a másik szisztémára. Szükség van a kétharmados többségre ahhoz, hogy a jelenleg alkotmányban rögzített dolgokat is meg lehessen változtatni. Tegyük fel, hogy ez is megvan. Akkor lehet kezdeni a munkát.

El kell különíteni a célokat és a lehetőségeket. A koncepció, mint program lehet kőbe vésett. A Demokrácia 2.0-t képviselő párt lehet az első, amelyiken tényleg számon kérhetik azt, amit a választások előtt mondott. Igen, tényleg ezt fogja képviselni - hosszú távon. Azonnal még nem lehet. Először meg kell alapozni.

A legnagyobb problémát az előző rendszer tartozástömege jelenti. Ez a tartozás nagyon sokféle. Van, ami konkrét hitelszerződésben van rögzítve, és van, ami csak (számszerűsíthető) mulasztás. Ott van például a nyugdíjak fedezete. Befizettük a járulékot, ők elköltötték, és most nincs meg. Irtózatosan nagy összeg az is. Az itt leírt koncepció szerint az örökölt tartozást le kell nullázni, mert nincs olyan adónem, nincs olyan adókassza, amelyiknek feladata lenne az elődök szennyesének mosogatása.

Illetve egy darabig kell, hogy legyen. Sajnos kell egy törlesztési adó, amit kifejezetten arra a célra szánunk, hogy abból leszurkoljuk a kötelezettségeinket. A parlament oldalára kikerülhet a számláló, ami jó esetben lefelé pörög. Rossz esetben napvilágra kerül újabb tartozás, és felfelé ugrik egyet. Persze mint minden adókasszának, úgy ennek is nyomon követhető a ténykedése a neten. Pontosan ott lesz, hogy mely tartozások vannak, mikor fizetendőek, mennyi a kamat stb.

Talán egy határozott fellépéssel, a minden kifizetésének az ennyire egyértelmű szándékával lehet kedvezőbb fizetési kondíciókat kialkudni, de vérmes reményeink ne legyenek. Ezt egyszer le kell tudni ahhoz, hogy a társadalom fellélegezhessen.

Közben lehet felszabadítani forrásokat. Megszüntetni bizonyos pazarlásokat. Ahol egyértelműen megfojtotta az adó az iparágat, ott könnyíteni, mert a járulékos veszteség mindig nagyobb. Egyértelműen, deklaráltan leállni a látványberuházásokkal. Nincs stadion, nincs díszburkolat, spórolás van egészen addig, amíg nem lélegzik fel a gazdaság a terhek alól.

Közben nem szabad szem elől téveszteni a célt. Minden intézkedést szembesíteni lehet a programmal: tényleg abba az irányba vezet? Ha igen, akkor rendben, szavahihető volt a párt.

Az előre megtervezett szabályozások nem alkotnak kerek egészet. Nincsen rá garancia, hogy a mostani rendszerben létrejött egyensúlyok az egészen eltérő szabályozók mellett is beállnak maguktól. Lehet, hogy valami borulni kezd, és közbeavatkozást sürget. Mi ilyenkor a teendő?

Nos, ezért van a parlament. Ha jól vannak létrehozva az adótörvények, az egyes adókasszák önjáróak lesznek, és beavatkozás nélkül lereagálják a területükön bekövetkező változásokat. A parlamentben leolthatják a villanyt, az urak hazamehetnek. De csak a már működő adókasszák ilyenek. Amikor új jelenség üti fel a fejét, közbe kell lépni, és ez a parlament dolga marad. (Vagy ha helyi jelenségről van szó, akkor az önkormányzaté.)

Ilyenkor létre kell hozni egy új szabályozót. A szabályozó minden esetben egy beszedési definíciót és egy kifizetési definíciót tartalmaz. Megmondom, kitől, milyen feltételekkel szedem be az adó forrását, és azt is, hogy kinek, milyen feltételekkel fizetem ki. Mondok egy példát.

Tegyük fel, hogy a rendszer valamiért nem kedvez a kisvállalkozásoknak. Márpedig a kisvállalkozásokra szükség van, nélkülük leromlik a gazdaság. A teendő, hogy őket támogassuk. Miből? Nos, eléggé egyértelmű, hogy akikből túl sok van, azok kárára kellene finanszírozni a támogatási rendszert. A lényeg, hogy jó definíciókat hozzunk arra, mi a kisvállalkozás, és mi a nagy. Az új szabályzó révén plusz pénzt fog kapni az, aki elindít egy új vállalkozást, és meg lesznek adóztatva a nagyok. Persze a gazdaságnak van egy adóelkerülő természete, ezért a nagyok majd igyekeznek kisebbekké válni, vagy legalábbis kisebbeknek látszani. De ha jól van meghatározva az, hogy a nagy mitől nagy, akkor ezzel nem lesz probléma. Akkor pont az a folyamat fog elindulni, ami a cél volt.

Jött egy olyan felvetés, miszerint ezt a tervezetet jobb lenne egy a mienknél fejlettebb országban bevezetni. Nem értek vele egyet.

Egyrészt ez a hazám. Ennek a sorsa érdekel, és nem akarok elhúzni innen egy vállrándítással, ahogyan azt most sokan teszik. Nem tudok beletörődni, hogy csak úgy tönkreteszik a hazámat, és bízom benne, hogy ezzel nem vagyok egyedül.

Másrészt minden éremnek két oldala van. Azokban az országokban, ahol akár most, a válság (utóhatásainak) kellős közepén sem érzik igazán meg, hogy szarabb lett az élet, vajon miért érnék el az emberek ingerküszöbét a tervezetem nyújtotta előnyök? Nem hiszem, hogy ott ez fülekre találna. Ehhez képest most nálunk Viktorék szorgalmasan szerelik szét mindazokat a vívmányokat, amiket a rendszerváltás óta sikerült elérni. Most fog szembesülni vele mindenki, hogy ja, oktatás se jár, ja, egészségügy se jár, ja, még a tűzoltó se fogja ingyen eloltani a házadat. Pici időbe fog telleni, amíg a többségnek ez leesik, de előbb-utóbb le fog esni. És akkor a mostaninál bármi jobb lesz.

Persze olyan alapon, hogy bármi jobb, valami más is jobb lehet, jogos. De szeretném felhívni a figyelmet, hogy minden rezsim kitermeli a maga elitjét. Azokat, akiknek a viselkedése trendi. Jelenleg úgy tűnik, hogy ez az ország csupa olyan emberből áll, aki vagy buszsávban keresztben parkoló hummeres, vagy pedig azzá szeretne válni. Ez a kép szerintem csalóka. Jelenleg is bejár a gyárba dolgozni pár millió ember, akik valamiért ragaszkodnak ahhoz az "elavult" módihoz, hogy pénzt teljesítményért cserében illik kapni. Tudom, ma már ez vérciki, legalábbis az aktuális trendi álláspont szerint. A tisztességes, dolgozó embert ez a rendszer orrba-szájba szívatja. Én hiszem, hogy ez meg tud változni. Ennek meg kell változni, mert ha idővel eltűnnek a tisztességes, dolgozó emberek, akkor a most uralkodó léhűtők nem lesz, akiből hasznot húzzanak, márpedig ha ez így megy tovább, akkor el fognak tűnni. Vagy úgy, hogy megváltoznak, vagy úgy, hogy a továbbiakban egy másik országban lesznek tisztességes, dolgozó emberek.

Én erre a változásra bazírozok. Arra, hogy ezeket a tisztességes, dolgozó embereket csak meg kell szólítani. Amit jelenleg egyik párt sem tesz meg.

A civilizáció sűrűjében elég könnyű kalamajkát okozni. Megy ez véletlenül is, aminek a kárát a kötelező egyéni felelősségbiztosítás terhére lehet szépen rendezni. Vagy lehet szándékosan, mint a címben említett két példa mutatja. Utóbbi esetben a kárt okozónak önmagának kell rendeznie a kárt. A kár pedig tetemes lehet.

Egyszerűbb esetben egy intézmény, egy irodaház kerül kiürítésre bizonyos időre, ami a dolgozókat hátráltatja, és a kár a munkáltatót éri. Húzósabb az, amikor a város közepén sikerül megbénítani a forgalmat, akár órákra. Ha egy belvárosi forgalmas útszakasz lebénul, az a fél város közlekedésére kihatással lehet. Hogyan lehet az ilyen helyzetet kártalanítani?

A problémát az okozza, hogy nagyon sok embert ér nagyon kis kár. A késés mértékét szokták beszorozni egy átlag óradíjjal, így szokás költségesíteni az utazási idő megváltozását. Nagyon nehéz megmondani, hogy az egyes emberek mennyivel kerültek hátrányba, hogy ki konkrétan hány perccel később ért el úticéljához a bombariadó/öngyilkosjelölt miatt, az összes késéstömeget viszont elég pontosan meg lehet becsülni.

Nyilvánvalóan felesleges hercehurca lenne valahogy visszajuttatni az akkor forgalomban lévőkhöz az őket ért kárt, az ügyintézés költsége nagyságrendekkel meghaladná a károkozást. Valami egyszerűbb kell.

Azt eszeltem ki, hogy osszuk szét a kárt a két nagy károsult csoport között: személyautósok és tömegközlekedés. Pontosan tudjuk, hogy a személyautósok mely kasszába fizetnek be azért, hogy azon az úton időben célhoz érjenek. Ez az útdíjkassza. Az őket illető kártalanítási részt borítsuk bele hát az útdíjkasszába. A tömegközlekedéssel utazókat illető kártalanítási részt pedig adjuk oda a tömegközlekedési vállalatnak. Legyen a kártalanítási összeg úgy megfelezve, amilyen arányú az érintett (földrajzi értelemben vett) területen az egyéni- és a tömegközlekedés aránya.

Mind az egyéni-, mind a tömegközlekedés esetén fizetünk azért, hogy közlekedhessünk. A díj mértéke egy szolgáltatási szint aktuális fajlagos értékéből számolódik. Tehát megvan adva, hogy az utak fenntartója milyen útminőséget kell, hogy tartson, illetve a tömegközlekedési vállalat szolgáltatási szintje is részletes szabályzatban van rögzítve. Erre kötelesek törekedni, és a törekvésük ellenértékét beszedni úgy, hogy az azt finanszírozó kassza értéke egy bizonyos határok közötti egyenleget mutasson.

Ha ezekbe a kasszákba bármilyen címszóval beteszünk egy plusz összeget, az azt fogja eredményezni, hogy előbb-utóbb valamelyik díjkalkulációnál kibukik a különbség. Lehet, hogy csak 1 forinttal, de olcsóbb lesz a buszjegy, vagy az egy napos útdíj (ha éppen lesz olyan). Hosszú távon az autósok/tömegközlekedők ha kicsit is, de egyértelműen és határozottan olcsóbban fognak tudni közlekedni. És ezzel kártalanítódtak. Nem feltétlenül pont ugyanazok, akik azon a napon a dugóban ülve káromkodtak, de ez legyen szerencse dolga.

Mivel szándékos károkozásról van szó, biztosító erre nem fizet. Az illető vagy élete végéig törleszt, vagy vállalkozik kényszermunkára, hogy hamarabb letudja. De kifizeti!