Demokrácia 2.0

Jött egy olyan észrevétel, miszerint a termékdíjjal gúzsba kötöm a rendszert. A hozzászóló szerint (majd egyszer eljutunk oda, hogy ezeket itt mondjátok el) a környezetvédelem mindenhol teher, nem véletlen, hogy a legnagyobb szennyező országok jellemzően nem mennek bele a korlátozásokba. A környezetvédelem terhét mindenre kiterjeszteni szerinte állóra fékezi a gazdaságot.

Köszönöm az észrevételt, elmondom, miért nincs igaza.

Ez egy másik rendszer, a gazdasági tisztánlátás rendszere. A kapitalizmus mostani formájában egy környezetvédelmi beruházás jellemzően úgy zajlik, hogy (a példa kedvéért) egy kojtoló kéményre nagy dérrel-durral rászerelnek füstszűrőt. Belekerül a világ összes pénzébe, amiért valaki kitüntetést fog kapni. Újsághír lesz, és ünneplés. Hosszú szónoklatok részleteit mutatja a híradó, és mellünk büszkén dagad, hogy hát igen, ez is rendben van. Igaz, hogy a kormány 87156 csillió forinttal támogatta a beruházást, de megérte. Közben pedig lószart érte meg, mert az a füstszűrő majd egyszer elromlik, vagy kikapcsolják, vagy kiszerelik, és egy későbbi időpontban minden ugyanúgy lesz, mint annak előtte. A probléma újratermeli önmagát.

A másik jellemző eset, amikor a környezetvédelem marketing hívószóvá válik. A reklámok harsogják, hogy a termék mostantól szuperlativuszfátot tartalmaz, és az milyen kitűnő, és ezért költsünk rá többet. Holott az általuk fantázianévvel ellátott anyag többnyire az adott célra használható néhány lehetőség közül egy kevéssé gyakori másik, általuk elnevezve. Valójában itt sem történik érdemi előrelépés, csak a fogyasztók nyugszanak meg, hogy lám-lám, immár ők is tettek a környezetért, mert azt a kimondhatatlan nevű izét vették meg.

Egy ilyen környezetben valóban héroszi erőfeszítés a környezetvédelem.

A Demokrácia 2.0 termékdíja annyiban csinál mást, hogy egyszer s mindenkorra költségesíti a szennyezést. Aki szennyez, az mindaddig fizetni fog érte, ameddig szennyez. Az ő technológiája mindig drágább fog maradni, ezzel versenyhátrányt okozva neki. Óriási motiváció ez a korszerűsítésre. Ettől jön csak el a kutatások kora. Ettől fog tényleg kőkemény pénzt érni majd a kutatásba belefeccölt energia. Aki képes előrelépni technológiailag, az gazdaságilag is szárnyakat kaphat. A termékdíjak átfogó rendszere erre motivál.

De ahol nem lehet előre lépni, ahol valamiért muszáj a szennyező módszerrel együtt élni, ott sincs katasztrófa. A plusz pénz, ami rárakódik az ő árcédulájukra, első körben teher, és őket fékezi, de az az utolsó fillérig benne marad a gazdaságban, és finanszírozza a környezetvédelmi vállalkozások soha nem látott volumenét. Még hogy fékezi. Tessék hozzáadni a gazdaság teljesítményéhez plusz... hát, meg nem mondom előre, hány százalékot, de úgy sejtem, hogy valahol 20 és 50% között lesz az eredmény, ha minden területen felfut a környezetvédelmi helyreállítás.

A mai rendszerben a környezetvédelmi pótlékok büntetésként foghatók fel, és az a pénz eltűnik a nagy közösben. Így persze, hogy fojtogató teher. De ha a Demokrácia 2.0 koncepciójának megfelelően egy környezetvédelemmel foglalkozó vállalkozónál landolnak a termékdíjak, akkor azzal bővül a gazdaság.

Nem, nem őrültem meg. Ennyire vagyunk (mutatom) a technikai feltételeitől annak, hogy egy konkrét, a jövőnket érintő döntés élő adásban, nézői (választópolgári) közreműködéssel szülessen meg. Mondom hogyan.

Az ugye alap, hogy mindenkinek van választópolgári regisztrációja. Nem kell ügyfélkapuval szarakodni, adják automatikusan, amikor eléri a felnőttkort. Tehát van. Online hozzáférése is szinte mindenkinek lesz, mert annyira praktikus lesz. Alanyi jogon jár egy minimális sávszélesség, ami online filmnézéshez nem, de egy voks leadásához bőven elég. Mivel ennyire praktikus lesz, csak a megrögzött technika ellenesek és a száz éven felüliek lesznek otthoni hozzáférés nélkül.

Hogyan is zajlik egy kereskedelmi tévés szavazás? Küldik az sms-eket százezrével, és a gép mutatja a pillanatnyi állapotot. Nem fogadnék arra, hogy van olyan eset, amikor pont nem manipulálják a végeredményt, de nem is ez a lényeg. Van egy olyan lehetőség, hogy a beérkező voksokat azonnal lássuk, kiértékelve.

A különbség az lenne, hogy az élőben történő népszavazáskor a választási rendszeren átfuttatott, hiteles szavazatok szerepelnének. A rendszer a parlamenti ülésterembe lenne bekötve, és a képviselők ott készítenék elő a törvényjavaslatot a nézők szeme láttára. Amikor úgy tűnik, hogy számukra elfogadható, akkor kérnek egy véleményt. A nézők (=választópolgárok) a tévé előtt szavaznak, és mindjárt látszik, a nép hogyan fogadná azt a verziót. Ha egyből tetszik, akkor nem nagyon van teendő. De ha nem, akkor jöhet az izgalmas rész. Meg lehet kérdezni, hogy mi az oka az elutasításnak. Variációkat lehet adni egész addig, amíg ki nem bukik, hogy min csúszik el a dolog. Ha megvan az ok, lehet módosítani az igényeknek megfelelően. Vagy, el lehet kezdeni magyarázni ott élő adásban, hogy miért nem lehet azt másképp, majd utána megkérdezni, hogy a friss információk ismeretében is elutasítják-e. Ha javul a helyzet, akkor ismét meg lehet szavaztatni a neten keresztül, és ha ott átment, akkor a képviselők már úgyis csak jelképesen voksolnak róla. (Nem nagyon lesz olyan, aki a nézői szavazatok ellenében döntene.) Elképesztően izgalmasan hangzik egy olyan törvényhozás, ahol egy húzós témát esetleg órákon át pörgetnek, különböző lehetőségeket fölvetve, azokról ott egyből szakértőket megkérdezve, és a választópolgárok véleményét közben folyamatosan monitorozva. Amikor megszületik a konszenzus, tényleg mindenki, aki a tévé előtt voksolt úgy érezheti, hogy ő is részt vett.

Természetesen súlyozni kell a szavazatokat, mert ugyan az eredmény névtelen, de a rendszer tudja, hogy ki szavazott, és hogyan. És ha a fővárosiak 90%-a leszavaz, és mind A-ra voksol, a vidékieknek viszont csak 10%-a vesz részt, de az mind B-t választja, akkor az egyszerű többségi eredmény hiába egyértelműen A, lehet sejteni, hogy a valós kép szerint az összes választópolgár többsége valószínűleg B-t választja. Minden elérhető, és az adatvédelembe nem ütköző szempont felhasználható így súlyozásra.

Szerintem egy ilyen módszer felforrósítaná a választókat. Ez lenne aztán az igazi demokrácia. Így tényleg be lennének vonva a döntésbe.

Minden kényes kérdés esetében ez lenne a jó módszer. A szavazás időpontját jó előre meg lehetne hirdetni, és csinálni belőle egy nagy népi banzájt. Jelszó: "Eldöntjük, közösen!"

Volt egyszer egy kormányzati negyed elképzelés, ami kivételes módon hasznos lett volna. Nem kedvezett a hatalmi gőgnek, el is kaszálták. Pedig jobban passzolt volna a Demokrácia 2.0 kormányzati munkájához.

Van nekünk egy kolosszális parlamenti épületünk, világ csodája. Ha rajtam múlna, minden négyzetcentiméterét kihasználnám. Minden kicsi szobának találnék benne funkciót, beleköltözhetne a sok - múzeum. A parlamenti munkához arra az épületre nem lenne szükség.

A parlament épülete grandiózus, de elavult. Sem az elrendezése, sem a felszereltsége nem felel meg az elvárásoknak. Igaz, a technika beépíthető, de így tízszer annyiba kerül, mint ha egy olyan épületbe kerülne, amit eleve ehhez terveztek.

A parlament létszáma amúgy is kicsi lenne, kb. 50 fős. Ritkán ülnének össze, mert nem kell folyton piszkálni azt, ami jó. Ehhez pedig egy a mostaninak töredéke méretű épület is megteszi. Egyéb, nem plenáris ülések is lehetnének ugyanott.

Ebben a pici parlamenti épületben, ahogyan minden más kormányzati épületben minden nyilvános lenne. A kormányzati épületeknek olyan felépítést kellene adni, hogy minden látszódjon. Van ugyan egy folyamatos tévé közvetítés, de nem lehet mindent egyszerre élő adásban mutatni. Az online felületen az összes kamera képe élőben követhető lenne, de a bizalom építése szempontjából még ez sem lenne elég. Ezért lenne célszerű egy eleve ehhez a megoldáshoz tervezett, végig galériás felépítésű épület, ahol a galériáról minden látszana. Látogatói engedéllyel bárhova be lehetne jutni, és megfigyelni, mit csinálnak. Bármit. És ilyen látogatói engedélyt bárki kaphatna, előzetes regisztrációval, és természetesen a megfigyelő helyiségek kapacitását figyelembe véve.

Így azt is ellenőrizhetnék a látogatók, hogy az online kép tényleg élő kép. Esetleg ha már megvan a bizalom, akkor lehet otthonról is követni, akinek ez a hobbija.

(A parlamentet közvetítő tévécsatornát már korábban leírtam.)

A legnagyobb dilemma az egész koncepció realitásával kapcsolatban az induló egyenleg összekaparása. Az előző szisztéma irtózatos deficitet hordott össze, és itt nem csak a nyilvánvaló, sokat emlegetett hiányokra gondolok. Ahhoz, hogy egy ilyen Demokrácia 2.0 típusú rendszer elinduljon, szüksége van egészséges tartalékokra. Szinte lehetetlennek tűnik ennek az összehozása.

Korábban eszembe jutott már a pazarlások leépítése, az összes látványberuházás leállítása, és mindennek a sürgős költséghatékonnyá tétele. De ez édeskevésnek hangzik ahhoz képest, hogy adókat kéne megszüntetni, és közben adókasszákat üzemeltetni, megfelelő tartalék szintekkel.

Most eszembe jutott egy szívemnek kedves járulékos módszer. Olyan, ami a társadalmi igazságosságot kicsit tudná fokozni.

Most tele vagyunk olyan példákkal, melyek a jelenlegi rendszer korruptságának, rossz működésének felkiáltójelei. A legnagyobb, legnehezebben megváltoztatható tételt ezek közül az épületek jelentik. A budai hegyek tele vannak építve olyan villákkal, melyek többsége nem felel meg az építési szabályozásnak, de fennmaradási engedélyük mégis van. A belvárosban sorban bontanak el műemlékeket (a Műemlékvédelmi Felügyelőséget elővigyázatosan eltakarították az útból), hogy a helyükre épülhessenek csili-vili üvegpaloták. Van, amikor megerőszakolnak műemlék épületeket.

Igazából ez az egész a Váci utca déli részén sétálva jutott az eszembe, amikor megláttam, hogy két emeletnyi műemlékre három emeletnyi üveget két méteres kiugrással építenek rá. Eddig ez a legdurvább semmibevétele az értékeinknek, amit láttam. Mindezt miért? Azért, hogy valakinek sok pénze legyen.

Én pedig azt mondom, hogy a társadalmi igazságosságot bizony növelné, ha az a valaki sokat fizetne cserébe. Mondjuk az a váci utcai ingatlan havi 5 milliót csengethet ki. Ha neki ez belefér, akkor maradhat. Egyébként el is lehet bontani. Ugyanez a kálvin téri üveg tüskék esetén már havi 50 millió kéne, hogy legyen. Ha nem fizet, jelzálogként ráterhelődik. Ha elérte a jelzálog mértéke az épület értékét, elárverezik, a befolyt összegből lebontják, a maradék pedig megy a központi tartalékba. Abba, amelyik nem lehet elég nagy.

Ezt el lehetne játszani minden egyes ingatlannal, amelyiknél tudható, hogy pontosan tisztában volt azzal, mit sért meg, és mégis megsértette, ezzel a saját anyagi érdekét a közösségi értékek elébe helyezve.

Van egyébként más terület is, ahol hasonló eszközzel lehet élni. Kisebb tétel, de az is pénz. Van egy olyan autó kategória, amely azért jött létre, hogy az emberek kifejezhessék általa mások iránti megvetésüket. Egy olyan autó, amelyiknek használati értéke pontosan ugyanakkora, mint a normális autóké, kivéve, hogy megrémiszti a többieket. Igen, a szalonterepjárókról beszélek. Arról, amelyik terepen elakad, viszont bármilyen magas járdára fel lehet vele parkolni, és nincs az az autós, aki nem menekül le előle az útról, ha dudálva közelít.

Ezeket az autókat nem kellene betiltani, csak az adójukat megháromszorozni. Aki mutatni akarja, hogy ő mennyire királyabb a többieknél, az fizethet is érte, nem?

Ja, azt elfelejtettem mondani, hogy ezek értelemszerűen átmeneti adók lennének. Nem passzolnának a Demokrácia 2.0 rendszerébe olyan értelemben, hogy ezek bevétele nem kerülne visszaforgatásra, hanem csak növelné a tartalékot.

Sokat lehet hallani, hogy a kereskedők trükköznek. Nem a jó árat tüntetik fel, nem jól mérnek, nem az van a csomagolásban stb. Most ez úgy van, hogy a fogyasztóvédelem szúrópróbaszerűen ellenőriz, nevetséges bírságokat szab ki, aztán minden megy ugyanúgy tovább. Hogyan működhet ez a Demokrácia 2.0 rendszerében?

Itt is szem előtt kell tartani bizonyos elveket. Az okozott kárt meg kell téríteni, a kártérítést az fizeti, aki okozta a kárt, a befolyt összeget a károsultakhoz kell eljuttatni, a költségeket a károkozónak kell állnia, és a teljes fizetendő összeget minimalizálni kell.

A károsult a fogyasztó, a károkozó a kereskedő, eddig stimmel. Az is hasonló még, hogy a fogyasztóvédelem kimegy ellenőrizni. A különbség ott keletkezik, hogy a fogyasztóvédelem munkatársa ott helyben korrigálni is tudja a dolgokat. Van nála nyomtató, rálát az adatbázisra, képes tehát arra, hogy átcímkézze azt, ami nem megfelelő. Hiányos a tájékoztatás? Nem megfelelő az ár? Ott helyben legyártja a korrigáló címkéket, és felragasztja. A munkáját hatóságilag végzi, nem jó őt ebben akadályozni. Vagyis meg lehet próbálni, de akkor a közeg kiérkezését követően mindez rendőri felügyelettel fog folytatódni.

Azt gondolom kitaláltátok, hogy mind a fogyasztóvédelmis, mind a rendőr rezsi óradíját ki fogja fizetni? Bingó, a károkozó. Jobban teszi tehát, ha engedi az eljárást folytatódni, mert így lesz neki a legolcsóbb. Különösen azért, mert szankciót nem kap. Igen, jól hallottátok. Ugyanis szükségtelen. Olcsó persze így sem lesz a dolog. A fogyasztóvédelem megbecsüli, hogy mióta folyhat a fogyasztók megkárosítása, és ez összesen milyen károkozási tételt jelent. Ezt mind ki kell csengetni, felszorozva természetesen azokkal az arányokkal, amiket a megbecsült teljes, ilyen típusú károkozás, és annak felderített része kiad. Sokat fog tehát fizetni a renitens kereskedő.

Sokat, de a lehetőségekhez képest mégis minél kevesebbet. Az ellenőrzések gyakoriságát ugyanis oda kell beállítani, ahol optimális. Amíg több kárt lehet felderíteni az ellenőrzéssel, mint amennyibe maga az ellenőrzés kerül, addig megéri növelni, de ha csak töredéke a felderített megkárosítás annak, amennyi a kiszállás díja, akkor érdemes ritkítani a fogyasztóvédelem munkáját.

A befolyt összeget a fogyasztókhoz kell visszajuttatni valamilyen módon. Lehet ez tájékoztatás arról, hogy mire figyeljenek vásárlás közben. Lehet közvetlen támogatás a kereskedők részére, vagy bármi más. A lényeg, hogy a kártérítés összegét rá kell költeni arra a területre, ahonnan befolyt.

Vegyünk végig részletesen egy példát.

Emlékeztető: az alapelv szerint a termékdíj minden emberi eredetű termékre rákerül, és összege megfelel annak a költségnek, amennyit a termék által okozott környezeti- illetve egészségkárosítás helyreállítása okoz.

Legyen mondjuk a tárgy egyik kedvenc példám, az üzemanyag.

Az autós beáll a kúthoz tankolni. A számlán azt fogja látni, hogy egy liter nafta mondjuk 70 forint, ami fedezi a teljes előállítási költséget és a közreműködő vállalkozók nyereségét, mindenfajta adótól mentesen. (A mindenfajta itt tényleg minden fajtát jelent.) Alatta lesz egy másik sor, ahol van a termékdíj összege. Megsaccolni sem tudom, legyen mondjuk 300 forint a példa kedvéért. Fizet 370 forintot literéért, és pontosan tudja, hogy ebből 300 megy környezetvédelemre.

A példa kedvéért egyszerűsítsünk. Az üzemanyag több anyagot is tartalmaz, amelynek hatásait kompenzálni kell, ettől most tekintsünk el, és koncentráljunk a széndioxidra. El fogja pöfögni, abból széndioxid, üvegház stb. De sebaj, ezért találtuk ki a termékdíjat.

Az autós a benzinkutasnak fizeti a 300 forintos termékdíjat. A kutas ezt nem fizeti be adóként, mert már ő előzőleg kifizette a benzin forgalmazójának. (Jobb a példa úgy, ha nem a MOL.) A forgalmazó sem teszi el köszönettel, mert ő meg kifizette a finomítónak. A finomító kifizette az importőrnek, és itt meg is akadunk, mert az importőr külső forrásból hozza be az általunk kezelt termékkörbe a nyersolajat. Ez a termékkörbe való behozatal lehet bányászat is, lényegtelen. Új szennyező anyag bukkant fel. Az importőr/bányász nincs kinek kifizesse a kapott termékdíjat (magyarul nincs, amit leírjon a beszedett termékdíjból), így azt kénytelen teljes egészében befizetni az  adókasszába.

A termékdíjnak természetesen menet közben alkalmazkodnia kell a változásokhoz. A finomítóban átalakul a nyersolaj. A nyersolaj termékdíját szét kell dobni a finomítási végtermékek között, és bármely ipari eljárást követően újra kell kalkulálni a termékdíjakat. Lehet, hogy sok hulladékkal dolgozik a vállalat. Lehet, hogy elfüstöli a nyersanyag egy részét az eljárás során. A termékdíj ezt is kezeli, mert csak annyi termékdíjat számlázhat ki, amennyit a végtermék anyagtartalma indokol, a különbözet az ő kára.

De térjünk vissza a behozatalra. Az importőr hozza a nyersolajat, és le kell perkálnia a rengeteg adót. Ez az ő termékét megdrágítja. A befizetett adó ott áll, és várja, hogy valaki jelentkezzen a felhasználására. És akkor jön Pista bácsi, az őstermelő, aki repcét termeszt.

A Pista bácsi által termesztett növény kivonja a széndioxidot a levegőből, ezzel kompenzálja a dízel elfüstölésével keletkezett kibocsátást. Pista bácsi ezért a környezetkárosítás kompenzálásában vesz részt, a részvételének a mértéke azzal arányos, amennyi az általa termesztett, és ipari felhasználásba bevont növény széntartalma. Nem tudjuk, Pista bácsi mennyire tud hatékonyan termelni, lehet, hogy többe kerül neki a gazdálkodás, mint amennyi támogatást felvehet a termékdíj kasszából, de az is lehet, hogy kevesebbe. A lényeg, hogy Pista bácsinak, amikor eladja a repcét a finomítónak, akkor a termékdíjat neki is rá kell írni a számlára, viszont hogy ő mennyiért adja önköltségen, az már az ő dolga. Neki a termékdíjat nem kell befizetni az adókasszába ugyanis, az a termékdíj elérte a célját, ott van jó helyen. Ha Pista bácsi olcsóbban termel, mint amennyit a termékdíj meghatároz, írhat akár negatív értéket is. Egy mázsa repce mínusz ezer forint, termékdíj négyezer forint, az összesen háromezer forint fizetendő. Ez így teljesen rendben van.

Egy kicsit megcsúsztam a példával, mert ez a zárt rendszer esete. Itt nem lát a termékdíjból az adókassza egy fillért sem. Pedig a határon behozott olaj termékdíja keményen becsengett az államhoz, azzal vajon mi lesz.

Nos, először is a példa első sorban arra kívánt rámutatni, hogy a Pista bácsi által termelt növény hogyan előzi be árban a környezetszennyező alternatívát. Nem tudom, hogy a hagyományos és a biodízel finomítási költségei hogyan aránylanak egymáshoz, az persze még okozhat differenciákat, de órási előnnyel indul a termékdíjra semmit rá nem pakoló természetes alternatíva a termékdíjon felül még előállítási költséget is számlázni kénytelen verzióval szemben. A termékdíj átstrukturálja a piacot, mert innentől nem környezetvédelmi hősiesség biodízelt tankolni, hanem effektíve olcsóbb.

Az import kőolaj után befizetett termékdíjnak pedig nagyon is jó helye lesz. Minden kőolaj-eredetű termék potenciálisan környezetszennyező. Ezek a termékek ma mindenféle szemétlerakókban várják az enyészetet, és közben fokozatosan mérgezik környezetünket. A friss behozatal során befizetett termékdíj pedig szépen fedezi a lerakott szemét újrahasznosítását. Ha egy cég úgy állít elő műanyagot mondjuk, hogy hozzá nem használt fel "friss" kőolajat, hanem hulladékból gazdálkodott, akkor Pista bácsihoz hasonlóan jogosult megtartani a hozzá befolyt termékdíjat, és máris versenyelőnyt élvez azokkal szemben, akik friss finomított anyagból dolgoznak... francba, ez is zárt rendszer.

Oké, a felhalmozódott termékdíjjal még nem tudom, pontosan mi lesz. Olyan technológiára van hozzá szükség, amely csak a káros anyag eltüntetésével foglalkozik, értékesítés nélkül. Például napenergiával visszaredukálja szénné, és azt a szenet lerakja a kiürült bányába. Drága? Lehet, de ki fogják fizetni.

Szép kövér téma, szép kövér probléma.

A Demokrácia 2.0 rendszerében nincsen büntetés. Nem lehet azt mondani, hogy ennyire és ennyire uszított, akkor az ennyi és ennyi év letöltendő. Az okozott kárt kellene valahogy megfogni.

Addig tiszta, hogy teljes szólásszabadság van. Amíg az a megnyilvánulás nem kapcsolódik a kommunikációtól függetlenül értelmezett bűncselekményhez, arra nem buzdít, vagy annak részét nem valósítja meg, addig hadd szóljon. Rendben, de mi van akkor, ha valaki ezt megsérti? Mi van, ha valaki azt írja, hogy öljétek meg ezt és ezt? Hogyan mérhető a kár?

Vajon elég-e, ha könyv, folyóirat esetén az eladott példányokat, online médium esetén megtekintést, sugárzott tartalom esetén közönségszámot veszünk figyelembe?

További probléma, hogy milyen módon lehet súlyozni a szólásszabadsággal való visszaélést. Egy buzizás ugyanannyi, mint egy zsidózás? Erőszakra való felbujtás hogy aránylik a gyilkosságra való felbujtáshoz?

Sajnos ez a mostani rendszerből oly jól ismerős ingoványos terep. Nem lehet korrektül mérni, nem lehet a részrehajlóság látszatát elkerülni. Ezt még nem sikerült elegánsan megoldani.

Az ellentételezés módszertana nem tűnik különösebben problémásnak. A szólásszabadsággal való bárminemű visszaélés a közönség butításának irányába hat, azt célozza. Teljesen egyértelmű, hogy a tömegek okosítására kell költeni az innen befolyt pénzt. Akkor van egyensúlyban a rendszer, ha a beszedett adóból pont annyit lehet népnevelésre fordítani, amivel elérhető, hogy lepattogjon a potenciális célközönségről az ártó szándék. Akkor pedig hadd mondja, nem igaz?

De ez nem változtat azon, hogy a szólásszabadsággal való visszaélés nem jól mérhető.

Várom az ötleteket, javaslatokat.

A városi adóknál igyekeztem mindent felsorolni, mégis sikerült kihagyni a takarítást, ami pedig nem kicsit fontos.

A szemét dolga egyértelmű, mert rendezi a termékdíj. Nem fog autóroncs állni közterületen, nem lesz szemétlerakó a grundon, papírkupac a kapualjban. Nem azért, mert mindenki felelősebb lesz, nem, az nem elvárható. Azért nem lesz, mert az erre szakosodottak versenyezni fognak azért, hogy elszállíthassák, ugyanis a minden termék árába beillesztett termékdíj gondoskodik erről.

A hézag ott jön, amikor gyakorlatilag mérhetetlen mennyiségű, illetve nem emberi eredetű szennyeződéssel találkozunk.

A város be tud mocskolódni. Koszosak lesznek a falak, a burkolat, az utcabútorok. Ami lejön, az szinte semmi, mégis komolyan meg kell dolgozni érte. Ugyanígy, a szél által besodort homok ugyan lehet tetemes mennyiségű, de ugyan ki fizetne utána termékdíjat.

Kell tehát egy takarítási adó, minden városba. Jó, ha ez külön van, hogy a polgárok lássák, eldönthessék, megszavazhassák. Akarom-e, hogy a város ennyire tiszta legyen?

Az ilyen adó lehet automatikus szabályozású, vagyis a lakók egy állapot fenntartására is szavazhatnak, és kerül, amibe kerül, de a szükséglethez igazítják az adókulcsot, vagy akár szavazhatnak összegre is, aztán ha majd nem tetszik az állapot, akkor lehet kezdeményezni új szavazást.

Mert azt ugye nem felejtettük el, hogy elektronikus ügyintézés van, elektronikus szavazás, elektronikus társadalom.

Minél nagyobb egy cég, annál könnyebben vissza tud élni erőfölényével. Ő tartósan tud áron alul kínálni bármit anélkül, hogy tönkremenne, tud visszautasíthatatlan ajánlatot tenni a kisebb konkurensnek stb. Az ilyenek miatt hozzák a trösztellenes törvényeket, és emiatt működnek a versenyvédelmi hivatalok. A hivatal vagy engedélyez egy fúziót, vagy nem. Pedig ez is beavatkozás a piac működésébe, mégpedig elég drasztikus, hiszen az engedélyez/nem engedélyez közötti feltétel különbség határ láthatatlan, az eredmény mégis nagyon különbözik. Ez egy rossz szabályozás, mondom, hogyan lehet jobban.

Valamilyen szabályozásra szükség van, de a Demokrácia 2.0 rendszerében nem lehetséges ilyen durva beavatkozás. Nem lehet engedélyhez kötni, hogy a cégek egyesüljenek, szétváljanak, kivásároljanak, bevásároljanak. Mégis le kell szabályozni az erőfölényt, mégpedig pontosan ott, ahol érvényesül.

Szükség van egy olyan adóra, amely a kívánatosnál nagyobb arányú piaci jelenlétet megcsapolja. Eldöntendő kérdés, hogy mi számít túl nagy piaci szeletnek, de az 50% feletti egészen biztosan. Véleményem szerint 33%-nál sem kéne alacsonyabb limitet sehol sem meghatározni, de meggyőzhető vagyok. A lényeg, hogy a piac minden területére külön meg kellene határozni a kívánatos maximális arányt. A cégek éves mérleg főösszegét alapul véve kellene meghatározni az arányokat, és a bruttó bevétel limit fölötti részét megadóztatni 1-2 százalékkal. A befolyt adó egy olyan alapba kerül, mely az ugyanazon a területen jelen lévő többi céget támogatja valamilyen módon.

Tegyük fel, hogy valamely cég kitalál egy új dolgot. Ő kezdi el gyártani, nincs versenytárs, 100%-os a részesedés. A bevétele 50%-a után fog adózni, tehát elég brutális összeg kerül az alapba. Ha évekig senki nem jelentkezik vetélytársnak, akkor az alap duzzad, egyre nagyobb motivációt jelentve a potenciális konkurenciának. A cél az, hogy törjön meg a hegemónia. Minél több kis cég van a nagy árnyékában, annál többfelé fog eloszlani az alapból nyújtott kedvezmény, ennélfogva annál kisebb hatása is lesz. De ha sokan vannak már a piacon, akkor ez jól van így! Ha viszont csak egy-két pici vívja harcát a gigász árnyékában, akkor ők komoly löketet fognak kapni az alapból. Ha pedig nincs senki, akkor a duzzadó alap várja tárt karokkal az első fecskét.

Természetesen figyelni kell az összefonódásokat is. Ha több cég együttműködik ahelyett, hogy versenyezne, könnyen megkaphatják a trösztellenes adót a nyakukba. Ilyen esetben természetesen az összesített piaci arány számít, és minden résztvevő arányosan fizeti az adót. Tehát ha például van egy olyan terület, ahol 50%-os a limit, és van három cég, melyek egyenként csak 20, 30 és 40 százalékosak, akkor önállóan nem fizetik a trösztellenes adót. Ha viszont kiderül, hogy egy kéz irányítja őket, akkor az összesen már 90%, aminek az 50% fölötti része adózik, vagyis mindhárom cég bevételének 4/9 része lesz az adóalap.

Vélhetően parázs vitákat lehet majd folytatni arról, hogy mi számítson külön piaci szegmensnek, hogy az egyes szegmensekben hol legyen a limit, és a limit feletti forgalomnak hány százaléka legyen az adó. A cél nem a nagy cégek tönkretétele. A cél az életben maradásuk úgy, hogy közben termeljenek ki egy indulási alapot a kicsiknek.

Miután mind a limit, mind az adó százaléka állítható, ez a módszer tág teret enged a szabályozásnak. Szinte észrevétlen is tud maradni, és igen erőteljesen is be tud avatkozni, ha a helyzet úgy kívánja.

Baráti beszélgetés során került szóba a ma tapasztalható siralmas fizetési fegyelem. Ma sikk tartozni, minél nagyobb egy cég, annál inkább rutinból csinálja a dolgot, és minél kisebb a partner, annál kevesebb esélye van valaha pénzéhez jutni. A mai rendszer tehetetlen a jelenséggel szemben.

Beszélgettünk erről, és akkor ding! kigyulladt a lámpa. Hohó, hát van itt egy automatikus kártérítés! Mi sem egyszerűbb annál, mint a lejárt tartozás ki nem fizetését bevonni a károkozások körébe. A módszer roppant egyszerű. A számlát kiállító cég addig vár a partner jobb belátásra térésére, ameddig jónak látja. Ha fontos neki az a partner annyira, akkor örökké. Nem kötelezi ugyanis semmi arra, hogy a jelenlegi szokástól eltérjen. De, ha ezt megunta, és azt mondja, hogy innentől nem érdekli a jó viszony, ő a pénzét akarja látni, akkor elég csak a lejárt számla ki nem fizetését károkozásként bejelenteni. A szituáció roppant egyszerű: a számla kiállítása, az áru/szolgáltatás átvétele megtörtént, a fizetést viszont nem tudja bizonyítani a másik. A központi kártérítési alap ennek alapján automatikusan kifizeti a tartozást, és a vállalkozó máris pénzéhez jutott. Mindenféle behajtási költség, faktorálás, egyéb nélkül. A számlaérték 100%-ához.

A tartozó fél kevésbé jár jól. Akik követték eddig a blogot, tudhatják, mi jön: a behajthatatlan követelések részarányosan rá vannak terhelve a behajthatóakra, annyival többet fog a kártérítési alap tőlük beszedni, megtoldva az eljárás teljes költségével. Nem lesz vidám dolog tartozni a Demokrácia 2.0 rendszerében.

Az eljárástól két változást várok. Egyrészt megszűnik a heccből tartozás, vagyis az a tartozási hányad, amely egyszerűen azért marad fenn, mert a vevő van abban a helyzetben, hogy úri passzióból ne fizessen. (Lenne pénze rá, de minek kifizetni azt, amit a másik szerencsétlen úgysem fog tudni behajtani.) Ez a jelenség egy az egyben el fog tűnni. Másrészt a valóban fizetési gondokkal küzdők százszor meg fogják gondolni, milyen fizetési kondíciókba mennek bele, és azok betartására kínosan fognak majd ügyelni. Akár hitelt felvéve csak azért, hogy sikerüljön az a kifizetés.

Mert a másik módszer sokkal, sokkal drágább lesz.