Demokrácia 2.0

Bármit is terveztem eddig életemben, azt tartottam, hogy mindig az alapoknál kell kezdeni. A jól lefektetett alapokra épített rendszer hálás: a később váratlanul előmászó problémákra jól fog reagálni. A Demokrácia 2.0 esetében is az alapoknál kezdtem, és milyen jól tettem.

Van ugye az a probléma, hogy a gyártók nem érdekeltek a tartós termékek előállításában. Legyen minél olcsóbb, legyen eldobható, és vedd meg gyorsan a másikat, az újat, a jobbat. Ez aztán egy felpörgetett szemlélethez vezet, melyben az ideális fogyasztó habzsolja és dobálja el a javakat. Ez a mostani rendszer egyik rákfenéje. Hogyan alakul a jelenség a Demokrácia 2.0 rendszerében?

Hasonlítsunk össze egy olcsó és egy drága terméket. Ha az olcsó termék tartalmaz 1 egységnyi anyagot, 1 egységnyi belefektetett munkát, kibírja 1 egységnyi ideig, és kerül 1 egységnyi pénzbe, akkor a tartós terméknél lehet számítani mondjuk (példa!) 3 egységnyi anyagra, 10 egységnyi munkára, 100 egységnyi élettartamra és 10 egységnyi árra.

Az olcsó termék egy tömegcikk, és noha az is gondosan meg van tervezve, az előállításához már kevés munka szükséges, és sokat készítenek belőle, ezért kevés munkát tartalmaz egy-egy darabja. Az olcsó termék árának nagyobbik részét az anyag ára adja ki.

A drága termék kisebb sorozatban készül, ezért a gondos tervezés árát kevés darabra kell leosztani. Ehhez jön még a gondosabb összeszerelés, és a többszöri ellenőrzés plusz költsége, így a végelszámolásnál hiába van ebben a termékben több anyag, mégis a belefektetett munka költsége a döntő.

És akkor érkezik a termékdíj balról :)

A Demokrácia 2.0 rendszerében a termékdíj a teljes felhasznált anyag után fizetendő. És noha a drágább termékben több van, ezért az után kell több termékdíjat fizetni, mégis a termék árához képest ez arányaiban kevesebb. Mondhatni nem rezdül meg tőle. Ezzel szemben a bóvli terméket drámaian érinti, hogy a termék ára akár megtöbbszöröződhet a termékdíj által, ami alapvetően befolyásolja a keresletet. Minél olcsóbb, tehát minél inkább csak az anyagot fizettető termékről van szó, annál inkább megdrágítja a termékdíj, és minél drágább, tehát minél inkább munkadíjat fizettető termékről van szó, annál kevésbé. Az átmenet fokozat nélküli, és minden szegmensben felfelé tolja el a keresletet.

A termékdíjas rendszer tehát a bóvli irányából tolja a tartósabb termékek felé a világot, és ezáltal szorítja ki az eldobható, sok szemetet okozó termékkategóriát.

Nos, ez abszolút nem volt beletervezve eddig, és csak most derült ki, hogy a jó alapoknak köszönhetően, "mellesleg" tudja.

Barátom megdobott néhány példával utópisztikus társadalomszervezés témában. Másoknak sem tetszik a rendszer, mások is agyalnak, próbálják kiküszöbölni a jelenlegi hibákat. Máshogy. Viszont a különbözőségek segítettek abban, hogy végiggondoljak néhány alapvetést.

A hozott példák mind anarchikus társadalomszervezést mutatnak. Ez egy kézenfekvő válasz, hiszen a jelenlegi demokratikus hatalom romlottságára a teljes elutasítás a biztos ellenszer. A Demokrácia 2.0 mégis alapjaiban különbözik ezektől, és ennek oka van.

Az anarchikus társadalomszerveződés működéséhez bizonyos értékek közös elfogadására van szükség, amire soha nem lesz képes minden ember. Ezért is van, hogy anarchikus modell még csak szigetszerűen működött bárhol a világban. A közösséghez tartozók így kiutasíthatják a nem oda valókat, és rábízhatják a többségi társadalom karhatalmára a dolgot, amelyre ilyen módon rá vannak szorulva. Ezek a kommunák izgalmasak, érdekesek, de csak társadalmi kísérletként foghatóak fel. Nem oldják meg a "kinti" hatalom dolgát, amely a kommunát befogadó ország területén is valószínűleg korrupt, annak rendje és módja szerint.

A Demokrácia 2.0 a valódi, működő választ keresi a jelenlegi problémákra, és mint ilyen, csak a teljes társadalomban gondolkodhat. És akkor jöjjön a kikövetkeztetett alapvetés: csak olyan megoldás elfogadható a rendszerben, amely megelégszik azzal, ha a többség elfogadja a szabályait. Olyan megoldás kell, amely akkor sem rezzen meg, ha a társadalom közel fele elutasítja a szabályokat, és ellenszegül. Egy kommunában ez nyilván lehetetlen, viszont amikor országmodellt tervezünk, akkor úgy van a sorrend, hogy először vannak az emberek, és utána jön a megoldás, ami nekik jó. Nem lehet fordítva: nem lehet előbb megoldást találni, aztán ahhoz megkeresni az embereket. Ilyet csak kommunák tesznek szelíden és diktátorok durván.

Érdekes módon van olyan paraméter, aminek tekintetében a Demokrácia 2.0 a jelenlegi romlott rendszerhez képest ellenkező irányban van, mint a kommunák. Az anarchikus társadalomban a lehető leggyengébb a hatalom, mivel nincs. Ehhez képest az én megoldásom a hatalomnak a méretét ugyan leépíti, de az erejét, azt nem hiszem. Most ugye az van, hogy mindenhol a hatalom túlkapásaival találkozunk, és rutinszerűen ellenállunk. Próbáljuk elsunnyogni azt az adót, ha tehetjük. Túlburjánzó a hatalom, de emiatt gyenge. Képzeljük el azt a hatalmat, amelyik csak néhány, indokolt esetben szed be pénzt, de azt mindenféle paraméterek, kivételek mérlegelése nélkül (adóbevallás nincs!). Szerintem ez az erősebb. Ez az igazi, megkérdőjelezhetetlen hatalom.

Az persze más kérdés, hogy minek a szolgálatában teszi.

Barátom felvetése, amit elsőre elvetettem, de azóta is motoszkál a fejemben. Végül is, miért ne? Az apanázs-rendszer a legnagyobb pénzforgalmi műveletet áthelyezi banki tranzakcióra. Tehát nem lesz olyan ember, aki a költőpénzéhez eredendően bankjegyben jutna hozzá. Mindenkinek meg kell látogatnia az ATM-et, ha ropogóssal akar fizetni. Mi lenne, ha ezt továbbgondolnánk?

Addig sima a történet, hogy akinek jelenleg van bankkártyája, az nagyon nem fogja bánni. Már a hazai forgalomban is eltűnőben vannak az 1 bites, ISDN vonalon kommunikáló POS terminálok, egyre ritkábban kell egy percet várni a tranzakcióra. (A lassúságra a másik tippem az ugyanazon a vonalon való torrentezés, de az mindig is lesz olyan boltosnál, akinek nincs esze.) Ha mindenki kártyával fizetne mindenhol, igen gyorsan kiszorulnának azok, akik nem tudnak a technikai kihívásnak megfelelni. Gyors és praktikus lenne a kártyás fizetés (már amennyiben azt nem szorítja ki közben egy még korszerűbb alternatíva.)

Oké, nézzük azokat, akiknek nincs most bankkártyájuk. Ennek összesen négy okát tudom elképzelni:
- vagy nem képes használni,
- vagy nincs pénze,
- vagy olyan szituációban van szüksége a tranzakcióra, amikor nem áll rendelkezésre a technika,
- vagy adót akar csalni.

Ki az, aki nem képes használni egy bankkártyát? Idős, gyerek, fogyatékkal élő. A súlyosan fogyatékosok, a nagyon pici gyerekek és a megromlott egészségi állapotú idősek nem használnak készpénzt már most sem. Esetükben nem az a kérdés, hogy kártyával tud-e fizetni, hanem hogy egyáltalán, pénzzel tud-e bánni. Ők gyámság alatt vannak általában, és ezt megoldani nem a pénzkezelési megoldás feladata. Tehát pontosítsuk úgy a kérdést, hogy van-e olyan ember, aki készpénzt tud kezelni, de bankkártyát nem? A kártyás fizetés bizonyos értelemben egyszerűbb, sok nyugdíjas ezt preferálja. Ahhoz, hogy a kártyáján lévő pénzt elvegyék tőle, erőszakoskodni kell, és az mégiscsak ritkább, súlyosabb, mint a zsebtolvajlás. Viszont ha egy öreg nem tudja gyorsan értelmezni a számokat, akkor véletlenül lecsúszhat a számlájáról százszor akkora összeg is, mint tervezte.

Ilyenkor hívhatjuk segítségül a technikát. Ma már tényleg semmi akadálya nincs annak, hogy az idős ember zsebében egy pici érintőképernyős készülék lapuljon, amin csak pont annyi pénz van, amit előzőleg otthon (a zárt ajtók mögött található másik készülékkel) elhelyezett rajta. De az is lehet, hogy felhívta az unokáját, és az a távolból rátöltötte azt a pár ezrest a készülékre, ami a nagyinak a vásárláshoz kell. Aztán a nagyi a boltban mondjuk íriszfelismeréssel fizeti ki a számlát. Erőszakkal se fogják tudni így kirabolni, mert ha kényszerítik, nem fog belenézni rendesen, nyugodtan a készülék kamerájába, még akkor sem, ha szeretné.

Távoli jövő? Ne vicceljetek. A következő generációs okostelefonban már lesz ekkora számítási kapacitás, kettő generációval később pedig már ingyen utánad hajítják ugyanezt a teljesítményt. Vagyis mondjuk 10 év múlva ez hétköznapi jelenetté válhat. Hasonló készülék alkalmas lehet gyerek és fogyatékos számára is. Azt hiszem, nincsen akadálya, hogy a közeljövőben bárki, aki készpénzt tud kezelni, képes legyen elektronikusan is fizetni.

Ki az, akinek nincsen pénze? Hajléktalan, munkanélküli stb. A társadalom elesettjei. Úgy értem, a mostani rendszerben. Az apanázs-rendszer ezt a réteget definitíve, alanyi jogon számolja fel.

Ahol nem áll rendelkezésre a technika. Ööö, hol is van ez? Hol nem látnak a műholdak? Kinek nincsen a zsebében olyan kütyü, ami képes netezni, gps-t használni, és a többit? Lásd két bekezdéssel fentebb: csak pár év kell, és az útszéli dinnyeárus a telefonjával át tudja majd venni a pénzt, és ennyi.

Adócsalók. Bocsi, nem nekik tervezem a rendszert.

Összefoglalva: nos, meglepő módon úgy tűnik, a világon semmi akadálya a készpénz kivonásának, úgy 10 év múlva. Hoppá, bizony.

A mai rendszerben a cégek százegy féle módon fizetik ki alkalmazottaikat. Van étkezési utalvány, üdülési csekk, bérpótlék, utazási hozzájárulás, ruhapénz, veszélyességi pótlék, túlóradíj, leltárpénz, jutalék, nem sorolom. Ezek egy része a munkabér kiszámításának a szamárvezetője, de sok van közte, amit az adózás motivál. Ha nem készpénzben fizeti a cég a dolgozóit, hanem üdülési csekket ad, akkor azt leírhatja innen-onnan, támogatást szerezhet hozzá valamilyen alapból, tehát jobban jár általa. Ezek a megoldások tökéletes megtestesítői a szociális alapú újraelosztás rossz módjának. Emberek vacakolnak a közértben ilyen utalványokkal ahelyett, hogy kifizetnék az árut. Persze, mert fizetés helyett izét kaptak, hát ők is izével fizetnek a boltban pénz helyett. A lényeg, hogy az utalványokra épülő (felesleges) iparág virágzik.

A Demokrácia 2.0 rendszerében nincsenek ilyen útvesztők. Csak az apanázs van, és az azt tápláló, univerzális, automatikus adó. Itt nincs apelláta, biggyeszthet a cég amilyen címkét csak akar arra a bérre, pont ugyanannyit kell majd utána adózni. Az adórendszert csak az érdekli, hogy mennyi az annyi. Vagyis hogy összesen mennyi pénz lett kifizetve, bármilyen alapon.

Milyen berendezkedést von ez maga után?

Lehet rá számítani, hogy rövid agónia után az összes elszámolás alapú bérpótlék kimúlik. Maradnak a motivációs jellegű bérszámítási módszerek. Igen, kell a jutalék, a túlóradíj, a műszak pótlék, hogy érezze a dolgozó általuk, hogy többet kap. De ezek már csak a bérkartonon a rubrikák nevei lesznek, mert koncentrálhatunk végre a fő kérdésre:

"Mennyi az annyi?"

Ugye feltűnt, hogy ha a Demokrácia 2.0 rendszere szerint közlekedne mondjuk az EU, akkor körberöhögnénk a most megoldhatatlannak tűnő válságot? Nem lenne gond a népesedéssel, nem lenne gond a környezettel, nem lenne szükség a kohéziós alapokra, a régiós támogatásokra, meg arra a többi sok utólagos belepiszkálásba, ami azért van, mert az alap szisztéma rossz. Ha kompenzációs rendszerben adóznának a németek is meg a görögök is, akkor nem kellett volna soha külön mentőcsomagot küldeni, mert a görögök többsége az átlag alatt, a németek többsége az átlag fölött keresne, és ez azt eredményezné, hogy folyamatosan áramlana a pénz innen oda.

Ketyeg egy etnikai bomba is az Unióban. Egyre több az olyan polgár, aki ki akarja vonni magát a kötelezettségek alól, ami növekvő feszültségekhez vezet. A szociális elvek, a humanizmus nem engedni, hogy magukra hagyják ezeket a tömegeket, viszont ki fogja állni a költségeket? A demográfiai aránytalanságokat ha figyelembe vesszük, a rendszer szinte mindenhol tarthatatlan lesz pár évtizeden belül. De a kompenzációs rendszer erre is kínálna megoldást, ha az érintett országok átvennék. Mert más az, amikor valakit eltart egy társadalom, mert az úgy csak teher, és egészen más az, amikor alanyi jogon kap mindenki egy bizonyos juttatást, és ezáltal motiválva van arra, hogy (többet) dolgozzon.

Globális felmelegedés. Nem tudom, észrevettétek-e már, hogy mindig a nagy szennyező országok azok, akik nem írják alá a szennyezés elleni paktumokat, mely paktumok így fabatkát sem érnek. A Demokrácia 2.0 módszertanát követve elég lenne, ha a többség aláírná az egyezményt, és számon kérné a többieken. "Be akarod hozni az országomba a szennyező technológiával készült termékedet? Csak rajta! ...de előbb a határon kiegyenlítjük az adótartalmakat. Ugyanis nálunk az ilyen árun borsos környezetvédelmi termékdíj van, és úgy igazságos, ha egyenlő feltételekkel versengenek a piacon. A befolyt adóból majd környezetvédelmi beruházásokat fogunk végrehajtani, a te országod helyett, amely azt elmulasztotta." A nemtelen eszközökkel való versengést felváltaná a célszerűség. Mert ha senki nem akarna olcsóbb technológiával aláígérni a másiknak, és senki nem akarná támogatni a hazai termelőket, akkor bizony kiderülne, hogy tényleg kinek megy jobban ugyanaz a dolog, és akkor mindenki jól járna.

Tényleg mindenki. Az is, aki nem fogja megtermelni eztán, mert az apanázs-rendszer őróla is gondoskodna.

Érdekes példába futottam bele a minap. Ugye van az a szituáció, hogy filmet forgatnak a városban, és ezért időnként közterületet foglalnak. Az önkormányzat igyekszik kicsikarni a lehető legtöbb pénzt, és a filmesek tejelnek is szépen, mert megéri nekik a stúdió közelében található "egzotikus" helyszínre kivonulni. De persze ahogy a mostani rendszerben szinte minden esetben, a pénz ilyenkor is igazságtalanul közlekedik.

Milyen helyszínt szeretnek a filmesek? Hát nem a lakótelepet, és nem is a frissen felújított palotákat, se a plázákat. Lepukkant belváros, az a nagy szám. Iszonyú meló lenne stúdióban előállítani, és máshol a világ vége után három utcányira találnak csak hasonlót. Miért lepukkant egy belvárosi rész? Azért, mert nem költöttek rá. Akiknek a környezetére nem költöttek, azoknak pedig rossz. Elhanyagolták őket. És most éppen pénzt csinálnak az elhanyagolásukból. De vajon azt a pénzt arra fogják költeni, hogy kikupálják a környéket? Frászt. Kell az máshova, meg aztán minél tovább marad lepukkant, annál többször jöhetnek oda újból forgatni a külföldiek. Adót persze azok is fizetnek, akik a lepukkant környéken laknak, szóval összegezve: elvonnak tőlük pénzt, és elfelejtenek költeni rájuk, aztán ebből a nem költésből újabb pénz fial, amit megint csak elvonnak tőlük. Szép, nem? Tegyük csak rendbe.

Amikor a filmesek lezárnak egy utcát, akadályozzák a közlekedésünket. Komoly dugó alakulhat ki, ha frekventált útvonal is beleesik az igényelt részbe. Nem csak az autókat, de a gyalogosokat is zavarják. Nem lehet kijárni a házakból, és próbáljon csak valaki boltot üzemeltetni, árut szállítani, netán költözködni épp ott, épp akkor. Sok embernek keletkezik jellemzően kis kára (bár van, akinél forintosítható egy komoly kár is).

A megoldásnál elindulhatunk a prostik és csendháborítók által kitaposott ösvényen. Akit zavar a forgatás, az vagy ott lakik, vagy ott jár el. Olyan dologgal lehet őt megvigasztalni, ami helyileg oda kötődik, tehát ki kell kupálni a környéket. És már bele is futottunk egy szép ellentmondásba. Minél többet zavar egy forgatás, annál többet kell érte kérni, és annál többet lehet majd a környék szépítésére költeni. Vagyis annál kevésbé fog még egyszer odatévedni egy stáb.

Ebből az ellentmondásból pedig nincs kiút. Nem mondhatják azt az ott lakók, hogy ők inkább elkérnék azt a pénzt, és ne hozzák rendbe azon a pénzen az utcát, és akkor jöhetnek újból a filmesek. Nem lehet, mert nem ismerjük pontosan az érintettek körét, és bárkinek adunk belőle, az igazságtalanság lenne azzal szemben, akinek nem. Az önkormányzat sem teheti zsebre azt a pénzt, mert már az elején tisztáztuk, hogy ilyen nem lesz. Lehet még ingyen megengedni a filmeseknek a forgatást, de akkor meg hülyék voltunk. Marad az, hogy a lepukkantságból való hasznot húzás egyszeri, megismételhetetlen dolog.

Ez van, srácok. De talán jó is így.

Az egyik általános reakció, amivel eddig találkoztam: "...csak úgy, a semmiért?? Ingyen pénzt kap??? Az a büdös ... ???" Vesézzük ezt ki egy kicsit.

A mai világban élünk, és ebben gondolkodunk. Ide kötődnek motivációink. Ösztönösen úgy reagálunk minden újdonságra, mintha az idegen elemként beékelődne a mostani világba, de nem változtatná meg azt. Pedig az ilyen lehetetlen, a Demokrácia 2.0 tervezet esetében is. Az alap felvetés az, hogy "tegyük fel, hogy működik". Először ennek a körnek kell zárulnia, és később nézegethetjük az átmenet lehetőségeit. Ez még az első "tegyük fel" ideje. Tehát, tegyük fel, hogy van egy olyan világ, ahol a Demokrácia 2.0 szabályrendszere van érvényben. A helyes kérdés az, hogy abban a világban zavarna-e, hogy xy pénzt kap "a semmiért"?

Két lépcsőben fogom levezetni.

Kezdjük azzal, hogy a mai világban kapnak a léhűtők pénzt a semmiért. Kedves kérdező, jó reggelt, ébresztő. Kihúzzák a zsebéből a pénzt minden módon, és ezt a pénzt konkrétan folyamatosan odaadják azoknak, akiket azért fizetnek, hogy ne dolgozzanak. Mert mi más az összes segély, ha nem fizetés a nem dolgozásért? Talán nem feltétele, hogy ne legyen munkája? Dehogynem. És a segély csak jéghegy csúcsa. Lehetetlen számba venni az összes szociális kedvezményt, juttatást, ingyenességet, pótlékot. Ezek mind, egytől-egyig az adófizetők pénzéből vannak fizetve, és mindnek feltétele, hogy ne legyen fizetése, vagyis ne dolgozzon. Tehát aki azt kifogásolja, hogy a semmiért kap pénzt valaki az én rendszeremben, az először is szembesüljön azzal, hogy ez most van így.

De menjünk tovább. A jelen világból szemlélve nagyon nehéz elképzelni azt, hogy a Demokrácia 2.0 rendszerében bárki, aki akár csak 10 forinttal többet keres, minden esetben 5 forinttal többet tarthat meg. Tehát a munkanélküli nem a semmiért kapja, hanem alanyi jogon kapja. Ez óriási különbség. Nem arra motiváljuk, hogy ne dolgozzon. Ellenkezőleg. Mivel az apanázs alanyi jogon összefoglalja az összes szociális juttatást, a további kuncsorgás értelmetlen. Meg tetszett kapni, lehet hazamenni. Ha nem elég, tessék munkát vállalni. A kedves kérdező pedig, akinek vélhetően a jelenlegi rendszerben van munkája, és fizeti az adót, most jár rosszul, mert lehet, hogy a sok levonás után végső soron kevesebbet visz haza, mint amit az a másik össze tud kuncsorogni, ha mindenhol sorban áll. Ez a Demokrácia 2.0 tervezetében lehetetlen. Itt aki többet keres, többet is kap. Minden esetben, kivétel nélkül.

A mai világ szörnyű igazságtalansága okozza, hogy az adófizetők ellenszenvvel tekintenek azokra, akiknek nincs munkájuk, de vélhetően mégis juttat nekik az állam valamennyit. A Demokrácia 2.0 rendszerében ez az ellenszenv okafogyottá válik, és valószínűleg felváltja a sajnálat. Annak a másiknak, mivel nincs munkája, egészen biztosan rosszabb sora van. Ténylegesen megérdemli a sajnálatot, és nem csak visszaél vele. Mert nem tud visszaélni vele.

És ha abban a világban megpróbálnánk megfogalmazni a címbeli felkiáltást, biztos vagyok benne, hogy egészen máshogy hangozna.

A liberalizmust a megélhetési pártoknak sikerült szitokszóvá zülleszteniük. Pedig a liberalizmus a legnemesebb eszme mind közül. Valójában mindannyiunk gondolkodását javarészt a liberális gondolkodásmód határozza meg, csak nem vagyunk tudatában. A liberalizmus teszi lehetővé, hogy ne essünk egymásnak minden nap az utcán, a liberalizmus engedi meg, hogy 3 millió ember egymáshoz ennyire közel élje a mindennapjait. A liberalizmus engedi meg a demokráciát.

Sajnos manapság a liberalizmussal ellentétes ideológiákkal kacérkodnak sokan úgy, hogy nincsenek tudatában, mit is tesznek. Ezért nagyon sok ember a felelős, közte a központi hatalom képviselővel. Az emberek gondolkodását egyik napról a másikra megváltoztatni nem lehet, a központi hatalom azonban mégis sokat tehet a helyzet javításáért. Szerintem ez lenne a kötelessége.

Hangsúlyozni kellene, hogy az a magyar, aki annak vallja magát. A nyelv összeköt bennünket, de még az sem előfeltétel. (Fel lehetne sorolni azokat a nagy magyarokat, akiknek nem ez volt az anyanyelvük.) Bármilyen a bőrszíne, bármilyen a gondolkodása, a vallása, a nemi azonossága, lehet hasznos tagja a társadalomnak. Csak az utóbbi számít. Valaki vagy rendes ember, vagy bajkeverő. Nem lehet eléggé magyar ahhoz, hogy ne okozzon gondot bajkeverőként, és rendes emberként nem számít, hogy őt ki mennyire akarja magyarnak tartani.

Hogy ki a rendes ember? Ez nagyon egyszerű. Aki nem akar ártani másoknak. Aki csak élni akar a jogaival, de nem akarja másokét korlátozni. Sajnos ma egy olyan párt is ül a parlamentben, amelyik bizonyos emberek jogait korlátozná, és emiatt papírja van arról, hogy nem rendes. A szimpatizánsai között rengeteg rendes ember van, akik eddig nem eszméltek rá, hogy tulajdonképpen mit is támogatnak. Ezen kellene változtatni.

Az általam elképzelt rendszerben lényeges, hogy az államhatalom támogassa a sokféleséget, a másságot. A kisebbségek léte legyen természetes, a kulturális különbségek áthidalása olajozott. (És itt nem az anyagi különbségek áthidalására gondolok!) Ez oda-vissza hat: egyrészt táptalaja a nyugodt működésnek, másrészt az apanázs által "feszültségtelenített" társadalom reményeim szerint toleránsabbá válik.

A habzó Rába szította kedélyek jelzik előre, hogy ez problémás lesz. Az országok közötti probléma nem oldható meg országon belül. A tiszta helyzet az országon belül kialakított egyensúlyi rendszer kiterjesztése lenne, de félő, hogy ez túlságosan borzolná a diplomáciai kedélyeket. Sok éve már, hogy leírtam egy lehetséges megoldást globálisan, sőt konkrétan a Rábára is kitaláltam egy sokkoló módszert.

Egyik megoldásomnak sincs köze ehhez a rendszerhez. Félő, hogy csak a szomszédi kapcsolatok romba döntését lehetne elérni a folyó vizében hozzánk eljutó szennyeződés anyagi ellentételezését erőltetve, és gyanítható az is, hogy ha ki akarnánk fizetni a tőlünk kijutó szennyeződés kárát, a szomszéd ország kissé furcsa tekintettel, udvariasan megköszönve eltenné, és habozás nélkül más célra költené, mint a szennyezés kompenzálása. Márpedig az e tervezet részét képező termékdíjas rendszer ezt követelné meg.

A világot nem tudjuk magunkban megváltani, és ez sajnos nem csak a folyóinkra igaz. Sajnos a levegőben is jönnek-mennek a szennyező anyagok, számla nélkül, és a vizek áramlásához sem kell feltétlen a folyó. Átszivárog az a talajban épp eléggé. És rendszerint határozottan egy irányba, nem pedig oda-vissza, kikompenzálva saját magát. Tehát mi hiába tartjuk tisztán a levegőt, ha az uralkodó szélirány folyton a fejünk fölé fújja a mások szennyezését, és hiába nem csöppen bele semmi a Dunába minálunk, ha eleve mocskosan folyik be az országba.

Mi akkor a megoldás?

Azt hiszem, itt ér véget e tervezet hatósugara. Ha az országon belül működik egy modell, lehet javasolni a szomszédoknak az átvételét, és ezzel megindítani egy erjedést, és talán egyszer megoldani a világ gondját. De az már egy másik tervezet módszertana.

Apanázs egyenlő tanulás.

A mostani rendszerben is nyilvánvaló, hogy aki többet tud, jobban boldogul. Az apanázsos berendezkedés még inkább ebbe az irányba tolja el a dolgokat. Munkaerőhiány lesz, és a cégek egy kanyi garas támogatást sem kapnak foglalkoztatásért. Senkit nem kell félteni az éhenhalástól, ezért aki nem kell, azt egy pillanat alatt lapátra fogják tenni. A hiány miatt pedig nagyon meg fogják becsülni azt, aki többet teljesít. Komoly differenciálódás lesz a munkaerőpiacon. A dolgozók képzeletbeli ranglétráján úgy lehet fentebb jutni, ha valaki tapasztalatot szerez, tanul.

Az apanázs miatt nem hal azonnal éhen, aki úgy dönt, hogy x ideig nem dolgozik, csak tanul. Ezért akár nappali tagozatra is beiratkozhatnak a bátrak. De a skála a levelezőn és a tanfolyamon át az autodidakta tanulásig vezet. Ha valaki drágább tanulási módot választ, vagy már az alap megélhetése kerül többe, mint az apanázs, az megteheti, hogy félretesz erre az időszakra a munkabéréből.

A munka helyett tanulást választól persze csökkentik az aktív dolgozói létszámot, ami további munkaerőhiányhoz vezet, és még jobban felértékelődik a képzett munkaerő. De a jó hír, hogy ebben a rendszerben nagy a mozgékonyság. Aki nullán van, és képzetlen, az is elkezdheti valahol, és csak a képességei szabhatnak határt.

Egy folyamatában üzemelő ilyen rendszer azt eredményezi, hogy a dolgozók sokoldalúak lesznek, ami újabb segítséget jelent, ha a munkahelyük bármi miatt megszűnik. Legfeljebb megvonják a vállukat, és elhelyezkednek a sok terület valamelyikén, amelyekhez értenek.

Teszik mindezt amíg jól esik, mert ugyebár nincsen nyugdíjkorhatár, mindenki saját döntése alapján hagy fel az aktív munkával.

Nem mellesleg a sok tanult ember önállóan fog gondolkodni, és kevés esélye lesz náluk a populista politikának.